18.30 Táncfilmek

A filmeket az alkotók nevezték be, és Mándy Ildikó válogatta őket a Kontakt Táncért Alapítvány képviseletében. Elsődleges szempont az volt, hogy a film valamiféle filmes trükkel éljen.
Ennek ellenére az indító két film, A Single Glass of Water Lights Up the World (r.: Csernák Boldizsár) és a Flesh (r.: Pálosi István) az összeállítás címéből inkább a Testek_fények részt hangsúlyozta: meztelen táncosok meztelen testének részleteit látjuk különleges megvilágításban, s inkább mozgásban, mintsem tánc közben. A MU „kiállítóterme” a vetítés helyszíne, ahol a falakon a T.E.S.T. és T.E.S.T II. képei láthatók. Intim a hangulat, kevesen érkeztek még a fesztiválra e korai időpontban. A szűk kör, a személyesség és a szinte már erotikus látvány mellé az társul, hogy barackot eszem, cuppog a lé. Abbahagyom, mielőtt zavaróvá válna mások számára is. Testek körben s testek a vásznon. Olyan ez, mint egy felvezetés: igen, ma a főszereplő a test, amely alapja, kifejező eszköze a táncnak, hordozója a mozgásnak. E két film nem a trükköket használta ki, inkább azt, hogy a vásznon a meztelenség sokkal inkább bemutatható, mint a színpadon. És mi más lenne végső célja a táncosnak, mint a test láttatása.

Sziráky Gábor Macbeth… után filmje történetet mesél, egy férfiét és egy nőét, ahol a gyönyörű nő szirénként hívogatja a másikat, az pedig kínkeservek közepette veti le béklyóit, hogy követni tudja az asszonyt, ám végül elbukik. A két táncost külön-külön vették fel, majd az utómunkák során helyezték egymás mellé az egymásra szorosan reagáló jeleneteket. Ez talán még mindig nem trükk, inkább a film adta alapvető rendezési eszköz. Ha van „hagyományos táncfilm”, akkor a Tangó az (r.: Czétényi Csilla és Nagy-Bozsoky József): Czétényi László egy gyárépületben, nagyszerű fényviszonyok között táncolja el tangóját Piazzola zenéjére. Talán nincs is itt semmiféle trükk, nagyszerű beállítások, minimális vágással. Ez a film lehetne akár a Monotánc Fesztivál színpadi részének is eleme.
Szintén a vágás és szerkesztés tette izgalmassá (egyrészt) Újvári Milán és Gothár Márton utz]a[tanz című filmjét. Nagyszerű témája miatt szerintem ez az este egyik legjobb kisfilmje: néhány forgalmas budapesti csomóponton vegyültek el a táncosok, majd adott pillanatban rövid táncokba kezdenek, meghökkentve ezzel a Hősök tere, az Oktogon, vagy éppen a Deák tér és a Gödör járókelőit, az „utza” közönségét. A klipszerű film alatt egyértelművé válik, mennyire kötött dolog nálunk a tánc: csak színpadon vagy szórakozóhelyen tartják helyénvalónak az emberek, és bár az öröm kifejezése is lehetne a járásunkba rejtett egy-egy tánclépés, oly szokatlan ez az utcán, hogy vagy megmosolyogtat vagy meghökkent.

A vetítés végén egy igazi trükkfilmet láttunk, amely bebizonyította, létezik olyan számítógépes trükk, amely egy felvett koreográfiát felerősít, és új értelmet ad neki. Új dolgot fejez ki, amit a színpadi élő tánc soha nem tenne lehetővé. Ez a Metam, Téri Gáspár, Virág Melinda és Samu Bence filmje. A forgásokat elnyújtó, felerősítő technika szürreálissá teszi a testeket, nyújthatóvá és tágíthatóvá. A nyúló lábú táncosokról, asztalról, székekről Salvador Dalí folyékony órái jutottak eszembe. Mivel ezek a fizika törvényei szerint nem megfejthetőek, ezért sokáig foglalkoztatják még a nézőt.

20.00 Magenta II. - műsorváltozás

Mulatságos, hogy az első színházi programpontból a Magenta II.-ből csupán a Hic et nunc, az itt és most valósult meg. Mi más is valósulhatott volna… Kovács Gerzson Péter (TranzDanz) tánca és Dresch Mihály zenéje egymásra rögtönzött mutatvány, amely elkalauzolt minket az improvizáció lenyűgöző világába. Oda, ahol csak és kizárólag akkor születik meg az előadás – itt és most –, ha a két fél, zenész és táncos szigorúan betartja a rögtönzés szabályait: egy-egy szakasz az előzetesen egyeztetett jeltől jelig tart, ugyanannyira figyelnek a másikra, mint saját magukra, meghatározott ívben haladnak egy cél felé.

Az előadás előzménye a mintegy másfél évvel ezelőtti MU Színház-béli előadás, amelyben e címmel három részes előadássorozatot láthattunk. A Magenta az improvizatív dzsesszkíséretre rögtönzött néptánc műfaját gondolta tovább. Annak volt egy újabb gyönyörű bizonyítéka 2006-ban, hogy e két műfaj tökéletesen összeegyeztethető, sőt, a kettőből új minőség jön létre. Ennek folytatásaként a Monotánc Fesztiválon is több előadást láthattunk volna Magenta II. címen, ám Horváth Csaba nem tudott eljönni a fesztiválra, így Dresch Mihállyal alkotott kettőse elmaradt.
Táncos és zenész a fehér balettszőnyeg végében áll, egymás mellett. Hosszú, keskeny fénysáv szeli ketté a színpadot, az előadóktól a nézők és egy díszes tányér felé. Eleinte mindketten belelógnak a fénycsóvába, majd Dresch az árnyékba helyezkedik, s onnan követi-vezeti hangszerét fújva a lassan mellette táncolva előre haladó Kovács Gerzsont. Miközben nézem a (Kovács Gerzson Pétertől) megszokott táncmozdulatokat, arra gondolok, KGP-re biztosan igaz, hogy beszél a teste. Gesztustáncot jár a töredékes zenére, töredékes mozdulatokkal.

Lassan, de határozottan halad előre a páros a fénysáv mentén, majd elérve a tányért, KGP felemeli azt. A fény góccá szűkül, csupán a táncost világítja meg. Megcsillan a felemelt tányér tartalma: víz. Dresch zenéje mind gyorsabb, mind erősebb. Hőség van a színházteremben. A magasba emelt tányérból magára önti a hűsítő vizet, szinte érzem a bőrömön, ahogy hűsen végigfolyik.

Dresch Mihály „koncert”: táncdalok furulyára

Mivel Horváth Csaba előadása elmaradt, a hiányt pótlandó Dresch Mihály adott koncertet a kisteremben. A közönség átvonult a sokkal kellemesebb hőmérsékletű kamaraterembe, ahová hamarosan megérkezett a zenész is, mezítláb, ahogy az előadásban is szerepelt. Kedvesen elmondja, hogy le kell nyugodjunk az előadás után, mi is, ő is. Kéri a világosítót, vegye le a fényt, a közönségről teljesen, róla is, még jobban… Még jobban… Teljesen! Furulyákon fog játszani, nem improvizál, nem dzsesszt játszik. Népdalokat. A teljes sötétségben megszólal az első hang. A technikus pár másodperc múlva a határozott kérés ellenére halvány, meleg fényt ad a zenészre.

A koncert nem tart sokáig, talán négy dal hangzik el hosszan variálva. Tánczenék. Úgy tűnhet, hogy nincs helye a koncertnek a fesztivál programjában. Nyilván nem is válik a táncelőadások részévé. Ám minthogy két táncelőadás közé ékelődött, ráadásul táncelőadást helyettesít, mégis a táncról kell e valóban megnyugtató hangulatban gondolkodni. Az is tánc, ahogyan Dresch Mihály teste mozog zenélés közben. Kint ül a szék szélén, felváltva üti a taktust meztelen lábával. Finoman mozog, nem szélesek a gesztusai. Megnyugodtunk.

21.30 Leonardo Diana: A fény felé/Verso de luce

Az est zárásaképpen vissza a színházterembe, a melegbe. Az olasz Leonardo Diana előadásának címe az egész nap címe lehetne: A fény felé. A fényre törekszünk, hogy látszódjunk. Az előadás azonban az élet értelmeként határozza meg a fény felé törekvést. Három jelenetben dolgozza fel a témát: zenélő doboz hangjára fénycsíkokban mozogva fekete ruhában végez zaklatott, töredezett mozgást az előadó, majd a dobozka gyermekded hangjának torzulásával a mozdulatok is egyre gépiesebbek. Monoton, repetitív angol szövegek hangzanak fel. A földre vetülő fénycsíkok KGP fényútját idézik fel.
A második és harmadik etűd pedig az estet indító filmeket idézi. Sokkal inkább fénytechnikai bravúr, mint táncszínházi előadás. Egyetlen UV lámpa szór némi fényt, keresi a fehér felületet, amiről visszaverődhetne. Leonardo Diana a sötét színpadon lassan legyűri magáról fekete ruháját, s előtűnik alatta teljes fehérségben a test. Megszületik a sötétségből a fény, s a testen visszaverődő fényből a látvány. Érdekes kísérlet ez a látszás és nem látszás mezsgyéjén. Ugyanígy az utolsó jelenet, amelyben a hátsó falra tapadva áll a táncos, testére és a teljes falra nonfiguratív ábra vetítve. A test is a kép része, alig válik el tőle. Úgyanúgy nem körvonalazódik, mint imént az UV fényben.