Az előadás, bár a kamaszévek egyik legnépszerűbb olvasásélményére, Daniel Keyes Virágot Algernonnak című művére reagál, túl is lép a regény szorosan vett keretein, és a művészet által sokat feszegetett alterego-kérdést járja körül. Az én duplikációjának, egyben önnön megosztottságának problémájára számtalan megfejtést láthattunk már: iker-párt, életre kelt bábot, hasonmást, illetve orvosi skizofréniát. A francia koreográfusnő most mégis egy meghatározott és körülhatárolt viszonyt választott inspirációja tárgyául. A regényben két megfelelése is fellelhető a problémának. Egyrészt van egy külső megfelelés a regénybeli kísérlet egyik tárgyául választott egér, Algernon intelligenciájának fejlődése és hanyatlása, illetve a főszereplő hasonló útja között. Másrészt ugyanez megjelenik a regény főszereplőjének megosztott énjében is: Charlie egyszerű együgyű fickó, aki a kísérlet után szuperintelligens „misterhyde”-dá változik.

Fotó: Dusa Gábor

Az előadás tere egy függőleges és vízszintes oszlopokban meghatározott „keret-tér”, több síkon reflektálva az egyedüllét, a páros-lét, illetve ezek összecsúszása adta többrétegűségre. A tánctérből a nézőtér felé leomló döntött sík szolgál a vetítés felületéül. Ez a felület lesz a „színtere” az Én-ben zajló sötét hatalmi harcok, összeolvadások és szétválások árnyjátékának. Az alcímben is jelzett „animációs tinta” erőteljes benyomásokkal gazdagítja a táncosok megfejtéseit, tökéletesen eggyé olvadva a tánccal. Az animációval valóban sikerül megvalósítani egy dinamikus viszonyt képzőművészet és tánc között, a kettő szinte versenyzik egymással a kifejezés elsődlegességéért. A mozgó homokrajzok mintájára működő rajz-animácó filmszerű atmoszférát teremt, olyan intenzív, erős környezetet, hogy a táncosoknak kell megfelelniük ennek az áradó impressziónak, s nem fordítva. Ehhez idomul a táncosok jelmeze, fekete nadrág-fehér ing öltözetük, ami a vetítés adta sötét-világos, árnyék-fény kompozícióba illeszkedik, ruhájukkal is felületet adva ugyanennek a játéknak.

Az előadás kezdetén a vetített felület egy összevissza karcolásokkal borított fehér sík, alatta halványan kivehető négyzethálós minta. A felület egyszerre ad egy tudományos alapú, matematikailag meghatározott síkot, azonnal kínálva a börtön-rács asszociációját, az önmagába zártság érzetét. Valamint egy másikat, az esetleges karcolások síkját, melyben a szabadságra törő ösztön kétségbeesett karmolásait vélhetjük felfedezni. Ez a halványan derengő kettős-felület már az előadás elején megjelöli az alkotó által a továbbiakban követni kívánt nyomvonalat.

A vetítés ritmusát meghatározó áramlás a kezdetektől uralja a darab dinamikáját. Ahogy a történet fejlődésének íve is egyetlen nagy hullámvonal – az együgyű Charlie lehetőséget kap egy kísérlet által intelligenciája hatalmas mértékű megnövelésére, majd éppen ezzel a megnövekedett intelligenciával ébred rá saját értelme hanyatlásának szükségszerűségére – ugyanígy a tinta-animáció is ezzel a szószerinti és átvitt értelmű hullámzással dolgozik. Az első képekben a víz hullámzását idézi, a sötét közeg pulzáló mozgása egyre nagyobb teret vesz birtokba a világos közeg teréből, majd fordítva. Egymásba hatol a két minőség, felváltva tör uralomra egyik a másik felett, de egyik sem jut el a végső pontig, a folyamat újra és újra visszafordul. Nem véletlen ez a leegyszerűsített sötét-világos kettősség, hiszen ha definiálni akarnánk a két felet, akkor vajon hogyan határoznánk meg őket? A világos lenne a felvillanó értelem szikrája, az intelligencia világlása, míg a fekete a tudatlanság és ösztön-lét sötétsége? Vagy fordítva: a világosság az együgyűség tisztasága, a jóság diadala az ész felett, míg a sötétség a tudás hideg, moralitást nélkülöző mindenhatósága?

Fotó: Dusa Gábor

A táncosok mozgásának alapvető motívuma az összeolvadás-összegabalyodás, az egymássá- válás és szétszakadás különböző fázisainak érzékeltetése. Néhol egymásba forgó, egymásba pörgő tánccal jelzik, hogy a két Én harcol az egymás feletti uralomért, ám sosem definiálják ezeket úgy, mint Felettes-Én és Ösztön-Én kettősségét. A kettő mindig egyenrangú, így a küzdelem kiegyenlített. Máshol pedig feloldódnak egymásban, azt az illúziót keltik, mintha a két táncos egy testté vált volna, mikor a két test-fél összehangolódásra való képtelensége mutatkozik meg. A teljes szétszakadás és a maradéktalan eggyé válás lehetetlensége pulzál itt, a belenyugvásra nem képes két fél újra és újra megkísérli mindkettőt, de mindvégig e köztes állapotban ragad, mindig csak közelít egymáshoz a két végletet.

A két világosan elhatárolt Én táncát közben folyamatosan kommentálják, értelmezik a vetítés által létrehozott tinta-arcok. Ez az elmosódott, sohasem élesen kivehető Arc-Én szüntelenül változik, alakul, olykor a teljes sötétségbe merül, aztán elnyeli a világosság, de szüntelenül jelen lévő ábrázatával mindvégig a sötét végzet figyelő tekintetét hordozza, és az elkerülhetetlen végzetet vetíti előre. A darab során olykor feltűnik egy rajzolt harmadik, egy a kettőtől függetlenül mozgó és létező ismeretlen, mely ilyenkor azt a kérdést tételezi: vajon „csupán” ez a két rész adja-e a személyiség teljességét, vagy esetleg létezik valahol egy mindkettő felett (vagy alatt) álló, az egészet csak kívülről figyelemmel kísérő Abszolút Én, egy maradéktalanul önazonos lényeg? Vagy ez csak utalás arra, hogy a kettőn kívül akár egy harmadik én is elképzelhető, és a sor végteleníthető az emberben lakozó és lakhelyüket így vagy úgy megosztó Én-ekből? Az előadásnak ebben a tekintetben határozott keretet ad az elején egyértelműen két táncosként megjelenő kettészakadt egység, mely a darab végére a sötétből kivilágló egyetlen háttá görnyed.

A témaválasztás maga is hálás – nem véletlenül foglalkozik annyi művész és mű az Én különböző rétegeinek vizsgálatával –, de nem csak ennek köszönhető az, hogy az előadás megragadó. A koreográfus és a táncosok is az értelmezés felelősségéhez illő mérhetetlen alázattal dolgoznak a darab felvetette kérdéseken és válaszlehetőségeken. Ezért is olyan sajnálatos, hogy mindössze maroknyi nézőnek volt alkalma látni Karine Ponties és társulata kivételesen elmélyült és megrendítő asszociációját Daniel Keyes meghatározó regényére.

Holeulone

Dame de pic/Cie Karine Ponties

Szöveg: Mylène Lauzon & Eric Domeneghetty

Díszlet: Wilfrid Roche

Fény: Florence Richard

Zene: Dominique Pauwels

Videó- és hangtechnika: Joëlle Reyns

Animáció, művészeti munkatárs: Thierry van Hasselt

Koreográfus: Karine Ponties

Előadók: Eric Domeneghetty, Jaroslav Vinarsky

Helyszín: MU Színház

Interjú a koreográfussal