A tér teljesen lecsupaszítva, nincs függöny se hátul, se oldalt. Az ablakokon kilátni az utcára, a háttérben látni egy falra szerelt vetítővásznat, ami a színház berendezéséhez tartozik, nem a darab miatt szerelték oda. Falak téglából, néhol vakolva. A darab kezdetét sem jelzi fényváltozás, alapfényben zajlanak a teremben az események. Négy táncos jön be oldalról - három nő, egy férfi - melegítőben, pólóban, valószínűleg ebben a ruhában próbálnak. Tehát jelmez sincs. Elkezdenek mozogni a néma csöndben, egyszerre. Zene sem lesz? Pár perc múlva a táncosok dúdolni kezdenek, néha beszélnek, de egyszerre sokfélét, kivehetetlen, miről van szó. A kérdőjel eltűnik, zene sem lesz. A talaj itt csúszik ki teljesen a lábunk alól.

Egy kis idő elteltével azonban azt veszem észre, hogy változik az érzékelésem. Máshogy figyelem a darabot, mint ahogy szoktam. Mivel semmi egyéb nincs, ami elvonná a figyelmet, minden idegszállal a táncra lehet összpontosítani.

A koreográfus által kreált stílus teljesen nélkülözi a klasszikus mozdulatokat. Kortárs vonulatok és a mindennapi élet mozdulatainak keveredése - talán így lehetne a legkönnyebben definiálni a darab nyelvezetét. Sok színpadi ötlettel teszi érdekessé ezt a világot Anat Danieli. Ilyen például, amikor a táncosok vicceket kezdenek el mondani mozdulataik kíséreteként, de egyik vicc csattanóját sem hallhatjuk - mindig előbb ér véget a mozdulatsor, mint a csattanónak érkeznie kellene. Vagy az a sokszor visszatérő jelenet, amikor egymás karjaiból veszik ki párjukat a szereplők, mindenki a másikról akar gondoskodni, vele akar létezni, mindezt úgy, hogy a vágy tárgya persze mindig egy harmadik emberre áhítozik. Mindenki mást akar, a körforgás nem ér véget. Vannak pillanatok a darabban, amikor két-három táncos a nyugalom, boldogság, összetartozás érzését sugallja, de ez gyorsan elmúlik. Ezek az ötletek nem töltik ki az egy órát, néhol a darab leül, vontatottá válik.

Fotó: Dusa Gábor

A közös részeknél minden mozdulat, aminek egyszerre kellene történnie, egyszerre is történik. Ez annak fényében értékes igazán, hogy közben a színpadon csönd van. Azonban amint szólókra kerül a sor, észrevenni, hogy itt nem a táncosok technikai tudása az, ami a darabot elviszi a hátán. Azt a szintet, amit a koreográfia megkövetel, megbízhatóan hozzák. A gondolati háttér nélkül, pusztán a mozgás viszont kevés lenne az egy óra megtöltéséhez.

Sok a beszéd, a táncosok által kiadott hang (dúdolás, ordítás), de szinte soha nem érteni egyetlen szót sem. Inkább a zavarodottság, a káosz érzése uralkodik el a nézőn, nem a megértés bizonyossága. Egyetlen kivétel van ez alól, a mű végén. Hárman állnak a színpad jobb oldalán, egy táncosnő fekszik a földön. Az egyik táncos keres valamit a másik pólója alatt, többször benyúl alá, majd a másik ennyit mond neki: „I've told you it's not there." Ezzel zárul az előadás. Persze ez a mondat sem kínál egyszerű megfejtést a nézőben megfogalmazódó kérdésekre. Mit keresett? Miért ott? Miért halt meg a földön fekvő táncos? Meghalt? Mi köti össze ezeket az embereket saját kis világukban?

Egyértelmű, hogy nem egy zárt, egységes történetet mesél el nekünk az alkotó, tehát lehet, hogy a feltett kérdések túl konkrétak. Lehet, hogy inkább alacsonyabb szinten, az érzéseinkkel kellene megpróbálni megfejteni a művet? Megvizsgálni, milyen hatása volt ránk a darabnak? Talán könnyebben járható út lenne.

Anat Danieli: Have you been to the movie „Death of a Lady"?

Jelmez: Iris Nice

Fény: Ariel Efraim Ashbel

Koreográfus: Anat Danieli

Előadók: Moran Abergel, Oren Tishler, Lili Ladin, Doron Raz

Helyszín: MU Színház

Az előadásról másfajta megközelítések egyelőre nem olvashatók az interneten