táncművészet
Külföldi együttesek

Olyan, mintha

Sahar Azimi: Come, feel

Török Ákos

Sahar Azimi Come, feel című darabja olyan, mint egy táncpróba (mint arra az előadás geneziseként a felvezető szövegben utalás is történik), de nem eléggé olyan, olyan mintha újszerű lenne és bátor, de nem eléggé az. Az izraeli alkotó első koreográfiája 45 percnyi lendületes, üresjáratok nélküli színpadi játék, amely bár el nem ér, de egy világos és karakteres elképzelés mentén legalább közelít valódi mélységeket.

Világosítás, fénytechnika ritkán kap komoly dramaturgiai súlyt a láthatóvá tétel köznapi, a kiemelés, az atmoszférateremtés és a speciális terek létrehozásának alapvető színházi feladatain túl. Ilyen, általános esetben akkor nevezhető jónak egy világosítás, ha észre sem vesszük, ellenben, ha feltűnik, ott már baj van. A Come, feel esete az utóbbiak köze tartozik.

Régi MU Színházba járók sem igen láthatták még a Kőrösy József utcai teátrum színpadát ennyire lecsupaszítva: függönyök elhúzva, lelátni és lehallani az utcára, a hátsó fal fehérje csakúgy szemet szúr most, mint az oldalfal melletti állványra sorba akasztgatott lámpák és a fal mellé húzott hangfalak raktári rendje. A színtér nem egyenletes, de minden pontot tisztán láthatóvá tevő, amolyan munkafényben, bal elülső oldalán egy szék és egy elektromos gitár. A csupasz színpadtér, a székhez érkező zenészfiú néhány hangot variáló, finom játéka, majd (ügyetlenül megoldott) zenei ügyetlenkedése, a melegítőruhákban egyenként megérkező előadók elhelyezkedésének tettetett keresetlensége minden megmozdulás előtt már a mímelés felé tolják mindazt, ami a későbbiek során egyfajta próbatermi természetességet, mindenféle artisztikus kimódoltságtól való mentességet látszik inkább célozni.

sahar-fel

Fotó: Dusa Gábor

A szólók és duók mozgássorai, testgesztusai félreérhetetlenül jelei valamiféle kielégíthetetlen szeretetéhségnek, az egymáshoz tartozni vágyás vagy még elemibb módon egy összeölelkezés vágya örökké ismétlődő kudarcosságának. Ez a fajta jelszerűség és pontosság egyben azt is jelenti, hogy sokkal inkább képek kompozícióját láthatjuk, semmint a szeretetlenség zsigeri szintű színpadi tragikumát, ám ezek a képek oly módon tudnak szemléletesek és erőteljesek lenni, hogy - bár messze nem újszerűek - jó érzékkel kerülnek minden banalitást és közhelyességet.

A négy szóló és a női, valamint a férfi duók után a táncosok úgy mennek ki egyenként az előadói térből, hogy mindig azt érezni, mintha a bent maradók még mesélni akarnának nekünk valamit, míg a legvégén a zenész is feláll a székből, és kimegy. A darab által keltett legerőteljesebb élmény a munkafényekkel megvilágított színtér üressége, amely ezután az előadás után, ezután a kivonulás után szinte érzékelhető módon még végtelen sok el nem mondott történetet tartogat, ...és annak a szépsége, hogy ez mindenféle tekintetben igaz is. Shay Yehudai, fénytervező nem sok időt hagy erre az élményre, lejjebb húzza a fényt a színtérről. Az előadás folyamán kisebb fényváltásokkal létrehozott központozás inkább csak karcolgatta azt a fajta egyszerűséget, ami a Come, feel egyik legnagyobb erénye, el-eloldva a próbatermi keresetlenség igazságának izgalmát, a darab végére szúrt pont azonban mindennek - miként a fent említett élménynek is - egyenesen nyakát szegi. Az, ami játékként, mint színdarab is működött, színdarabként valami sem nem kellemes, sem nem termékeny ürességet hagy maga mögött.

„Sahar Azimi előadásának különlegessége a színpadi külsőségek puritanizmusa és a táncosok elképesztő energiája" - mondja magáról a darab felvezetője. A színtéri elemek egyszerűsége és a táncosok energikussága voltaképpen csupán külsőségei egy színpadi műalkotásnak, miként a különlegesség is az, így ez a mondat nem nagy dicséret az előadás számára. De nem is teljesen igaz. A Come, feel mindezek mellett egy élvezetes, a legkevésbé sem olcsó mozgőkép-tárlat. Olyan, mintha progresszív lenne, van elképzelése arról, milyen is az, de ő maga nem tud az lenni. Sahar Azimi első koreográfiája.