Essennel és Péccsel karöltve 2010-ben Isztambulnak is sikerült elnyernie az Európa kulturális fővárosa címet. Hogy ez néhány mecsetfelújítás köré csavart EU-s molinón kívül jelent-e valamit a város hétköznapjaiban, afelől lehetnek kétségeink – elég a magunk portáján körbeszagolni, és sírva röhögni kis pécsi bepróbálkozásunk gyalog-galopp epizódjain –, mindenesetre dicső rang ide vagy oda, az élet megy a maga medrében a dvd-ről szóló müezzinek, fésületlen sikátorok és gajdoló bazár-menedzserek világában éppúgy, mint mifelénk, ahol kacagó szél suhan el a félkész múzeum-komplexumok és kultúrpaloták fölött. (Egy üveg Efes után már-már rokon léleknek érezhetjük a háromszáz évig nálunk sátrazó türk kollégákat, s közben eltűnődünk, vajh’ a Ruhr vidék hangyaszorgalmú németjei hogy végezték a maguk házi feladatát.)

Kortárs tánc-témában sem más a helyzet. Az atatürki örökséggel küszködő Isztambul egyetlen említésre méltó fesztiválja, az iDans idén érte meg a negyedik kiadását, és az EU-s kultúrfővárosi hacacáréra való tekintettel ezen fesztivál keretei között került sor a Prix Jardin d’Europe díj (értsd Kultúra keretprogramos pénzek, évi 10 000 euró) átadására. A díjat egy tíztagú nemzetközi zsűri ítélte meg – maroknyi fiatal táncszakíró, köztük jómagam.

A zsűrizés pszicológiája

Ha azt mondom, tanulságos volt, alighanem a vérlázítóan igazságtalan egyszerűsítésekre hajlamos átlag-zsűritag beszél belőlem. Animációfilmes hasonlattal élve az igazság olyan, mint az ogre: réteges. Ahogy a kortárs tánc is túlmutat saját határain, és csak tánctörténeti, társadalmi, geopolitikai és erkölcsi-filozófiai mikrokörnyezetével együtt értelmezhető, egy döntésnek is mindig megvan a maga sokdimenziós előélete; olyan ez, mint amikor az ember kiszellőzteti a gardróbot, és leltárt készít saját befogadói és reflexiós-kritikai kacatgyűjteményéről. Elővesszük kitaposott előítéleteinket, sutba hajított és elfeledett ideáinkat és félig beszáradt rögeszméinket, némi szégyellős nosztalgiával leporoljuk őket, aztán kipakoljuk a másik kilenc rendcsináló elé – és szabad a vásár: racionalizálunk és irracionalizálunk, tépjük és simogatjuk egymást (megértően vagy lenézően), s közben tatarozzuk a repedéseket, amik egyre nagyobbra nyílnak saját kicsiny és zárt – s ezért felettébb biztonságosnak vélt – világunk falain.

A zsűri

Hogy miért tartom ezt fontosnak? Talán mert magam most kerültem először ilyen kényes-kényelmetlen határhelyzetbe, és a bőrömön éreztem a „ne ítélj, hogy ne ítéltess” klisé igazságát: sokkal könnyebb süketen és vakon érvelni, mint beleásni magam valaki más gardróbjába, és onnan szemlélni saját érv-tákolmányomat. Az éjszakába nyúló beszélgetéseken terítékre került minden, amit láttunk, gondoltunk vagy akár csak sejteni vélünk a darabokról. Hosszan birkóztunk az értékelést segítő kritériumok összeállításán, az ominózus listát végül mégsem használtuk – nem akartuk, hogy az elvek skatulyákká merevedjenek. A bírálat változékony, élő dolog, a döntés befejezett múlt idő: merev és halott. (És legfőképp igazságtalan; mint amikor egy szülőt megkérdeznek, melyik gyerekét szereti a legjobban.) Az ítélet ilyenkor jobb híján erődemonstrációvá változik, saját kritikai krédónk harsány szócsövévé.

Egy előadás örvén tehát letettük a voksunkat saját vélt vagy valós igazságunk mellett – ez alkalommal konkrétan amellett, hogy határaink azért vannak, hogy átlépjünk rajtuk. Amellett érveltünk, hogy szeretve-tisztelve bár, de valamiképp mégiscsak meg kell haladni a tiszta táncot; hogy a koreográfus-rendező-előadó igenis lépjen ki a kényelmes színházi keretek közül, fogja kézen a nézőt, és vezesse el – önmagához, hová máshová? Hogy bezáruljon a kör.

És a nyertes…

Ezt a „kerekséget” éreztem a befutó munkában: Maria Baroncea, Eduard Gabia és Dragana Bulut performansza, az E.I.O a „kevesebb több” jegyében fogant: a címében is sci-fibe oltott gyerekdalra hajaz. A darab olyan húsba vágó kérdéseket feszeget, mint a kortárs táncelőadások piaci értéke – merthogy fizetnünk kellett a jegyért, de az összeget magunk határozhattuk meg; nota bene, forintra átszámítva egy ezresnél (!!!) többet senki sem adott. Ezután szerepet választhattunk magunknak, mint a nagybetűs életben: eldönthettük, hogy nézők vagy melósok leszünk-e. Utóbbiak szerződést írtak alá azzal, hogy fizetést kapnak a munkájukért, a nézőknek pedig a hatvan perces előadás végén oda kellett adniuk a jegyüket (rajta az arcpirító összeggel, amit az előadásra szántak) a „leghatékonyabban” dolgozó szereplőnek.

A színpadon asztalok álltak a legkülönfélébb eszközökkel: olló, műanyag csövek, virágok, zsinegek és nejlon fóliák, hegesztő szemüveg, kréta, szabócenti és számolatlan egyéb apróság. A háttérben görgős állvány, ruhafogas és egy óra a falon, amin követhetjük a pontos időt (a munkavégézés időegysége hatvan perc, ugyebár).

A nyertes

A dolgozók fehér munkáskesztyűben beáramlottak a színpadra, majd némi tétovázás után munkához látnak: kifeszítették a zsinegeket, lufival aggatták tele az állványokat, farudakból gúlát építettek, mindezt a háttérből szóló halk zenére – egy török kereskedelmi zeneadó nondeszkript gagyijára. Ahogy változott a zene ritmusa, úgy változott a csoport mozgása, az egyes mozdulatok dinamikája (ezt a szereplők saját bevallásuk szerint nem vették észre; sőt, sokan annak sem voltak tudatában, hogy egyáltalán szólt valamiféle zene).

A munka additív jellegéből kifolyólag a színpadot lassan ellepte egy különös, organikusan formálódó-bővülő térplasztika zsinegekből, ragasztószalagból és fólia-lebernyegekből. A színpad hátában nagyobb építmények emelkedtek: egy kék nejlon „sátor” és egy állványból tákolt torony ragasztószalag-díszekkel és műanyag gégecsövekkel teletűzdelve. Amit az egyik ember épített, a másik néha lebontotta: a lufikat az aznapi beszélgetésünket moderáló belga építész és tánckritikus, Pieter T’Jonck pukkasztotta szét ollóval, amíg osztrák zsűritag társunk meg nem fékezte egy síppal és némi szemrehányó ujjrázással; az ismerős és ismeretlen arcok külön értelmezési réteget adtak a színpadi történéseknek.

Ahogy telt az idő, további spontán, színházi értékű akciókat figyelhettük meg: egy szereplő felhúzott a magasba egy lufi-kreációt és a zsineg végét a második sorban ülő lány kezébe adta. Másvalaki virágokat és párnákat osztogatott a nézőknek (a párnákat később visszavette). Reality-show-kat idézett a jelenet (már ha illik rá ezt a szót használni), amikor igazi üzemi baleset történt a színpadon: egy szereplőnek a szemébe karmolt a vékony fémdrót, amivel hosszú farudakat akart összekötözni – a férfi egy darabig hősiesen dolgozott tovább, ám végül a szervezők lekísérték a színpadról, és kórházba vitték. (Talán nem csoda, ha működésbe lépett a közösségi empátia; az előadás végén ez a férfi kapta a legtöbb pénzt.)

Ahogy telt-múlt az idő, és fogytak a felhasználható anyagok, egyre több tétlen munkás lézengett az asztalok között. A csönd oldódott, a szereplők egyre gyakrabban váltottak szót egymással (a szerződésükben az állt, hogy csak a munkával kapcsolatosan beszélhetnek). Ezzel párhuzamosan a „hatékonyság” egyre kreatívabb és játékosabb értelmezést kapott: egy szereplő felkapta a hangosbeszélőt, és más zenét kért, majd nejlonzsákokból és zsinegből forgatható-lebegő „műalkotást” készített, és azzal járt körbe a színpadon – amikor megunta, egy unatkozó társa kezébe nyomta.

Az előadás végét az alkotók szándékosan elmosták: hagyták, hogy unalomba és nézők-szereplők kölcsönös érdektelenségébe fulladjon (hát nem találó?). A szervezők kérésére ezután a nézők felmentek a színpadra, hogy közelebbről is megcsodálhassák az elkészült alkotást, illetve átadhassák jegyüket az általuk legjobbnak tartott szereplőnek. Ami azt illeti, mondhattunk volna pár keresetlen szót döntésünk indoklására, csakhogy a mikrofon a színpad távoli sarkában állt, így senki nem vette a fáradságot. (Értsd: a munka értékelése, díjazása többé-kevésbé nyilvános, az okok viszont szubjektívek, és a döntéshozók csak ritkán csinálnak magukból céltáblát – lám, az elmélet működik.)

A legtöbb munkás persze nem kapott fizetést; akik mégis, azok remek mintát szolgáltattak volna egy viselkedéstudományi esettanulmányhoz: vérmérsékletüktől függően jegyüket lobogtatva tülekedtek a pénzükért, vagy éppen szégyellősen félrehúzódva vártak a sorukra, miközben a nézők megkönnyebbülve, ásítozva és nyújtózkodva kisorjáztak a színházteremből.

Az unalom a rendszer része… és ez így van jól

Az előadás nemcsak a marxi érték- és tőketeremtő aspektus boncolgatása miatt érdekes, bár ezt az oldalát alaposan körbejárták az alkotók (ld. a kétnyelvű szerződés, a fizetés kérdése, a munka organikussága és időbeli vetülete). A „hatékonyság” központba helyezésével és az „objektív” külső szemlélők bevonásával fontos társadalom-pszichológiai kérdéseket feszegetnek, emellett elgondolkodtató képet adnak társas játszmáinkról, legyünk bár munkahelyen vagy otthon, színházban (kultúrafogyasztóként) vagy akár a hétköznapi életben.

A színpadon történtek érdekes adalékokat szolgáltatnak a munkáról alkotott fogalmainkhoz. Elgondolkodhatunk a munka definíciójáról (hogyan is tud a tevékenység konkrét cél nélkül „hatékony” lenni?), időbeliségéről (nagyjából 50 percig tudunk koncentrálni, mielőtt figyelmünk lankadni kezd – külön érdekesek a semmittevés takargatására kifejlesztett taktikák és praktikák) és persze a csoportdinamikáról, amely révén az egyéni munkafolyamatok organikusan változó egységgé kovácsolódnak, és az egyébként unalmas eseményfolyamot csak héba-hóba tarkítja egy-egy látványosabb esemény. Tulajdonképpen az unalom is a rendszer része, mintegy a munka inverze. (A tevékenység a tétlenség tágabb kontextusában értelmezhető.)

A darab által felvetett közgazdasági-pszichológiai-filozófiai kérdéseket hosszan lehetne taglalni, lévén közvetlenül kapcsolódnak egy emberi alaptevékenységhez, amelyről mindannyiunknak megvannak a maga tapasztalatai, elméletei. Voltaképpen mi magunk állunk a színpadon, fúrunk-faragunk, kopácsolunk, kommunikálunk és szerencsétlenkedünk, létrehozunk vagy éppen elbontunk valamit, amit mások hoztak létre előttünk – tevékenységünk egyszeri és megismételhetetlen, egyedi és performatív: színház ez is, ahogy Shakespeare mondta. Valaki mindig figyel. És amikor lemegy a függöny, végre megkapjuk a jussunkat (remélhetőleg többet, mint a kortárs táncosok, akiknek a jelek szerint rövid-, közép- és hosszú távon is felkopik az álluk).

Szerencsére akadnak olyanok, akik minimál költségvetésből is tudnak dolgozni, és ami a legfontosabb, hagyják, hogy magunk találjuk meg a választ a saját kérdéseinkre. Egy efféle előadás talán nem okoz vizuális katarzist, de óhatatlanul pörögni kezd tőle az ember agya, hogy aztán hosszú napokig rágódjunk a látottakon.

Kalaplengetés az eurokraták előtt

Messzire jutottunk a tánc esztétikai, dekoratív vonalától. Mi tagadás, az élmény nem mindig komfortos. Nincsenek sima, egyenes, kitaposott utak; hepehupa van és döcögés, olykor némi kínos sárban tocsogással és fogvacogó káromkodással megtűzdelve. A nézőnek időnként igencsak meg kell erőltetnie magát, hogy ne szálljon át az akadozó talyigáról valami áramvonalas huszonegyedik századi alkalmatosságra, ahol kényelmesebb ülés esik, hátsóilag és lelkileg egyaránt. De mégis ez az igazi módja az utazásnak – fárasztó, unalmas, olykor bosszantó, de mégis… Megéri, no.