Van idő; mintha ebben a színpadi mini-ökoszisztémában minden erről szólna. Az 1986-ban készült Mikrokosmos sajátos szintézise a koreográfus megtagadott örökségének (a kezdeteket jelentő béjart-i ego-iskola a hiányával van jelen, a lázadó minimalizmus felszabadító emlék csupán, és már a Reich-féle repetíciós mozdulati kísérletek tanulságai is megértek); ez itt a szerkezetépítés ideje, amikor a tézis és antitézis után felvázolódik a szintézis – legalábbis annak egyik első variánsa. Merthogy Anne Teresa De Keersmaeker mérnöki precizitással pakolja össze színpadi munkáit: egyszerű elemekből hoz létre bonyolult struktúrákat, legyen szó világításról, jelmezekről vagy a zenéhez ezer szállal kapcsolódó, hétköznapi rezdülések és akciók átértelmezéséből születő mozdulati arzenálról. A makacs kontrasztosság és az aszketikusan monokróm színpadi világ elmélyíti a figyelmet; egyfajta módosult tudatállapotot hoz létre, amiben az egymást fedő mozdulati és zenei szekvenciák fellazítják az időt – sőt, a folyamatos visszacsatolásokkal, önreferenciákkal egyenesen értelmezhetetlenné teszik. Mintha úsznánk; a honnan és a hová elveszti jelentőségét, egyedül maradunk a kitágult pillanatra adott reflexiónkkal.
Ami néha kimondottan zavarba ejtő.
A Mikrokosmos mégsem pszichedelikus élmény, szerencsére, csupán valid tapogatózás egy belső irányba, ahol zenei és mozdulati folyamatok nélkül nehezen körülírható dolgok történnek. Újra és újra visszasodródunk a sokfedelű filozófiai tríviumig, miszerint Valami Van; ha kékre-zöldre vertük magunkat gondolati ellenállás-zátonyainkon, akkor vélhetően mi is megértünk rá, hogy megnyíljon előttünk a mikrokozmosz – a sajátunk, természetesen. De Keersmaeker az intenzitás és a játékosság kettős kötőanyagával fogja össze gondolatépítményeit. A kvázi-civil mozgásanyagot kőkemény precízióval előadó (nő)figurák, a véresen fegyelmezett unisonók és spontán egymásra kacsintások, összenézések a korai De Keersmaeker-darabokból csengenek vissza; az előadás jelképei lehetnének az ómami-fekete (ámde lenge) szoknyácskák alól kivillanó ordítófehér (ámde bájosan avítt szabású) bugyik.
A mindent átható irónia rögtön a felütésben megjelenik: a végletekig lecsupaszított, szimpla neonlámpákkal megvilágított színpadi térben egy férfi és egy nő tolakszik újra és újra egymás elé – eleinte finoman, óvatosan tolják félre egymást, majd egyre lendületesebben. A köznapi mozdulatok tánccá absztrahálódnak, s ekkor bekapcsolódik a trió harmadik tagja: a zene. A Bartók-etűdsor egyenrangú partnerként veszi birtokába a teret – nem véletlenül hangzik el élőben, a kortárs előadásokban jelentős rutint szerzett belga Ictus két zongoristájának tolmácsolásában. Hang és szünet, mozdulat és mozdulati csönd egynemű szövedékké áll össze, a zene és a mozgás síkjában zajló színpadi történéseknek az értelmezés ad egyfajta térbeliséget, gondolati dimenziót. Olyan ez, mintha egy halom építőkockát kapnánk a kezünkbe; hogy mit építünk belőle (vagy építünk-e valamit), az teljességgel ránk van bízva.
A lökdösődők átölelik egymást, és a játék – a vonzások és taszítások örök adok-kapokja – folytatódik. Az ölelés-motívum többször megismétlődik, mint minden más; bevésődik, elmélyül a jelentése anélkül, hogy túlságosan konkréttá válna. Ez az origó, ahová minden valódi és virtuális kör után visszatérünk.
Az egymás után következő képekben a páros a zenei, mozgásbeli (és persze érzésbeli-értelmezésbeli) skála számos stációját végigjárja a felszabadult örömtől a kakaskodáson át egymás gépies ráncigálásáig. Elizaveta Penkova és Jakub Truszkowski szilaj és bohó alakítása stabilan ül a Bartók-szekvenciákon. A mozgáskészlet pimaszul egyszerű és komplikálatlan, fő jellemzői a feszes mozdulatok, a táncosok koncentrált jelenléte és egyfajta folyamatos égésű, egyensűrű szenvedély, amely nem az adott kapcsolatból táplálkozik (férfi és nő között, vagy az adott két táncos között), hanem a kapcsolat tényéből; nem a figurák milyenségéből, hanem a puszta létezésükből. Ez a fajta érzelmi töltés személytelen és steril, viszont mindenki számára jól átélhető, pontosan azért, mert a különbségek helyett a bennünk lévő általános emberire irányítja a figyelmet. (Tágítja az egót, amíg az egy ponton fel nem oldódik.) A következő tétel előtt a színpad hosszú percekig üres. Van idő, hogy magunkban pontot tegyünk a végtelenül hömpölygő mondat végére.
Bartók/Mikrokosmos
Rosas
Zene: Bartók Béla, Ligeti György
Jelmez: Rosas, Anne-Catherine Kunz
Fény: Anne Teresa De Keersmaeker, Herman Sorgeloos
Koreográfus: Anne Teresa De Keersmaeker
Táncosok: Tale Dolven, Elizaveta Penkova, Taka Shamoto, Jakub Truszkowski, Sue-Yeon Youn
Zenészek: Jean-Luc Plouvier, Michaek Frohnmeyer, Luisa Fuller, John Metcalfe, Rick Koster, Sophie Harris
Helyszín: Trafó
Más is látta:
Szoboszlai Annamária: Szoknya alatt fehér bugyi
Vida Virág: Mikrokozmosz - makrokozmosz
Videóajánló:
