Nagy-Britanniában már jó 20 éve tanúi lehettünk világok találkozásainak a kortárs táncszínpadon, de a kicsit közelebbi múltban Maurice Béjart (!) is vitt break-táncost balettszínpadára, hogy ne folytassuk a sort a fiatalabbakkal.
A Trafó persze nem a szlogen hibájából nem volt tele a RubberbandDance Loan Sharking első előadásának napján – hiszen oly mértékben kiszámíthatatlan az érdeklődés a külföldi társulatok iránt. Holott jól tette volna, aki a bizonyára túlkínálatban tobzódó péntek estén mégiscsak ezt a műsort választja… Aki ugyanis túltette magát a legelső darab okozta pici csalódáson, az rögtön utána egy költői, finom humorral, valamint „pontosan, szépen” adagolt lendülettel felrakott játékban részesült.
A Los Angeles-i születésű, egzotikus kisugárzású Victor Quijada az utca táncosaként kezdte (hisz épp erre alapozta hívó szavát a Trafó), ám nyilván hamar egyértelművé vált, hogy bármilyen tánctechnikai formában megállná a helyét. Meg is állta, mikor oda jutott: Twyla Tharptól a Grand Ballet Canadienig, mikor aztán – 26 évesen – egyszer csak azon „vette észre magát”, hogy valami egész mást: a sajátját akarná művelni…
Társulatát RubberbandDance Group néven alapította 2002-ben, ügyes társakat regrutálva maga mellé, akik – jöjjenek bármilyen háttérből –, tudtak „balettül”, modern és kortárs tánc „nyelveken”, s bírtak mindazzal a virtuozitással és nyitottsággal, mely Quijada sajátos stílusát jellemzi.
Fotó: Dusa Gábor
Mindjárt az első mű egy stíluskísérlet: hip-hop és kontakt elemek arzenálját dobja be Stravinsky Tűzmadarának egy részletére. A Dr Ib Erif obskurus címet viselő 2008-as etűd tehát első sorban muzikalitásával lep meg, s e téren valóban minőségi az eredmény: a nem éppen könnyű Stravinsky-partitúra minden hangja izgalmas szerepet kap az adaptációban. Tartalmi – tehát elsősorban narratív – viszonyulása szerencsére nincs az eredeti orosz librettóhoz: a ritmusok tere, ideje és dinamikája érdekli az alkotót. Csakhogy a formai játék egyre erőltetettebbnek tűnik: a „zúzzuk a breaket a klasszikusra!” tobzódása fárad, a stílus manírossá lesz. Míg a fiúknak (Elon Höglund, Daniel Mayo, Victor Quijada) testhezálló az utca gyereke stílus, addig a lányok (Karen Castleman, Emanuelle Lé Phan, Lila-Mae Talbot) vállas, merev felsőtestű vagányt mutatnak. Ráadásul csipkés felsőrészű fekete egyendreszben, miközben a fiúkon laza utcai pamut holmi… (A társulat jelmeztervezője Anne-Marie Veevaete, igazából nem volt túl sok dolga: minden ruha egyszerű tréning ruhának tűnt…) Szóval: aggódhatott itt a néző: vajon végig ezt a stílus-illesztgetős játékot fogjuk látni?
Aztán egyszer csak, varázsütésre, egy Stravinsky tétel végén (a következő tétel csendességét még felhasználva) átlépünk egy másik világba. Olyanba, mely finom, érzékeny, mely a testből indít és nem a formából… A három fiú lenyűgözően humoros triója Vivaldi a-moll csellóversenyére 2005-ben készült Soft Watching the First Implosion címmel. (Itt kérnék zárójelben elnézést azért, hogy meg sem kísérlem magyar fordításban is megadni a címeket – így az est gyűjtő címét sem –, hiszen azok lendületesen belterjes blöffök, s mint ilyenek, magyarul súlyosan döcögnének, jelentéstartalmuk pedig így is, úgy is rejtve a közönség elől…)
Fotó: Dusa Gábor
A férfi-trió koreográfiájának bája a barokk zene báját idézi meg: a vastagon férfias, tömör kortárstánc mozgásba elegáns gesztusok, elsősorban klasszikus emelések ízesülnek szervesen. Utóbbiak azért nagyon szellemesek, mert épphogy nem a kontakt partnering logikus megoldásait alkalmazza egymás „röptetésére”, hanem olyan fogásokat (mint például a hónaljak alá nyúlva, kézzel történő megemelés), melyeket a klasszikus balett sokkal inkább alkalmaz. A testek „tisztes távolságát” megtartó partnerolás persze sokkal nehezebb (hiszen a 19. században azt a habkönnyű balerinák emelgetésére találták ki), a három fiú mégis virtuózan, de a nehézkesség humorosságát is felvállalva eszközli azt. Persze, a koreográfus nem tartja vissza a gyeplőt, amikor lazább, lendületes, szinte a föld fölött vízszintesen szálló lendüléseket talál épp odaillőnek.
Amennyire a könnyedség dominálja a fiúk számát, olyannyira „repesztenek” az ezután következő „csajok”: keményen és akrobatikusan. Dave Brubeck Take Five című zenéjére 2002-ben készült az Attempt # 2 at Reinventing Hip Hop Routine… Az est legrégibb darabja tehát, az alapítás évéből. Itt tehát tetten érhető, hogy a humor, a játékosság a kezdetektől alap a vezető koreográfusnál. Szépen szerkesztett, a „szót” külön-külön is mindenkinek megadó kortárs tánc kompozíciót láthatunk, a hip-hopra már csupán egyes akrobatikus elemek emlékeztetnek, de hát ezek már általánosan ízesültek az európai és amerikai kortárs színpadok nyelvezetébe.
Egy lélegzetvételnyi átállási szünet után láthatjuk az est záró, legnagyobb lélegzetvételű alkotását. Az a jelenlét, mellyel Anne Plamondon a Punto Ciego Abreviado nyitóképében a színpadra hoz, egy új minőséget képvisel az est során. Nyugalom, elegancia, pontosság és valami egészen természetes kisugárzás jellemzi ezt a jelenlétet. Nem is csoda tehát, ha ezt követő kettősük Victor Quijadával csaknem lélegzetelállító. Ennek az akár önmagában is megálló duettnek a levegője, harmóniája, impulzusai valóban arra késztetik a nézőt, hogy egy fizikai készenléti állapotban összpontosítson, csaknem valóban lélegzetvisszafojtva. A mű aztán kiteljesedik hat táncos kapcsolatainak derűs, játékos etűd-sorává. Folyamatosan váltják egymást a monológok és dialógusok, s a narratív epizódok tökéletesen megférnek az alapvetően lírai mozgásközegben… Az olyan fogás, mint a nézőtérről mobilozva a színpadra sétáló táncos teljesen elfér ebben a „fizikai színház”-ban. (Mert valóban az, mégpedig nagyon, nagyon fizikai.) A kapcsolódások derűjét, játékosságát ugyanis a néhány kis akció ellenére elsősorban a mozdulatsorok adják. A testek folyamatosan vissza-visszapattannak a térben, mintha olyan ruganyos közegben mozognának, ahol még a levegő is folyamatosan mozog. A gesztusok meg-megtördelése a break szótárából idéz (itt gyönyörűen), s néha a testek úgy lendülnek vissza egymásról, hogy össze sem értek.
Fotó: Dusa Gábor
A darab egyik elemi alapélménye a speciális zenei montázs. A profi DJ: Jasper Gahunia külön kérésre, Quijada által összegyűjtött, elsősorban klasszikus zenékből keverte, tördelte szét és montírozta újra a dallamsorokat, mindvégig a réges-régi kopott lemez sercegésével, kattogásával „ízesítve”… Különleges, megkapó effekt.
A világítás (Yan Lee Chan) finoman, tolakodás nélkül adta meg a darab alaptónusait, monokróm tartva a teret, ám mindig más és más szeleteket, négyzeteket hasítva ki belőle. A mű tehát valódi team-munka: minden hangzás, minden képhatás, valamint az előadók minden egyéni gesztusa egy közös célt szolgál. Egy természetes, levegős, energiával telített játékot. Derűset / melankolikust: emberit.
Loan Sharking
RubberbandDance Group (CAN)
Jelmez: Anne-Marie Veevaete
Fény: Yan Lee Chan
Koreográfus: Victor Quijada
Előadók: Victor Quijada, Anne Plamondon, Lila-Mae G.-Talbot, Daniel Mayo, Karen Castleman, Emmanuelle Lê Phan et Elon Höglund
Dr Ib Erif
Zene: Igor Stravinsky
Soft Watching the First Implosion
Zene: Antonio Vivaldi
Attempt #2 at Reinventing the Hip Hop Routine
Zene: Dave Brubeck
Punto Ciego Abreviado
Zene: Jasper Gahunia (aka DJ Lil Jaz)
Helyszín: Trafó
Idő: 2011. október 14–15.
Nyulasy Attila: A ritka játékosság
Vida Virág: Szögletes profizmus
Videó:
