Susanna Leinonen And the line begins to blur (És halványul a válaszvonal) című munkája szürreális, költői világba úsztatott, erős atmoszférájú táncdarab. Uotinenre nem véletlenül utaltam fent: híres-neves Kalevaláját volt szerencsém élőben látni az 1987-es budapesti vendégszereplés alkalmával, s ezzel ő lett számomra az atmoszférateremtés finn nagymestere. Bár az Uotinennél egy generációval jócskán fiatalabb Leinonen koreográfiájában nincs „karjalai runók” megidézte finn teremtéseposz örökkováccsal, Louhival és szampóval, van viszont ködbe burkolt misztikum, egyszerre menetelő, uniformizált „szabadcsapattal” és magányosan, vagy párokba, triókba verődve önkifejező „szabadságharcosokkal” a színpadon.
Matti Jykylä parádés világítása és a folytonosan gomolygó sűrű füst titokzatos, egyszersmind nyomasztóan bizonytalan térré stilizálja a színpadot. Ami rögtön baljóslatúvá is válik, amikor a fekete semmiből egyszercsak feltűnnek a kezdetben csupán kettesével-hármasával, később ötösével-hatosával masírozó szürke ruhás alakok. Néha kiválik valaki a csoportból, míg más közéjük áll, a tendencia azonban nem változik: az arctalan, hosszú, nyújtott léptekkel közlekedő militáns alakulat szisztematikusan bedarálja a környezetét.
And the line begins to blur - Susanna Leinonen Company - Fotó: Dusa Gábor
Leinonen igen tetszetős monológokkal indítja a darabot: a mozgás és a fény kölcsönhatása révén egészen intim, artisztikus mikroközegeket teremt. Látunk egy nőt, akinek hajladozó mozgása csak a derékmagasságban kinyíló fénycsóvába érve válik érzékelhetővé, majd egy férfit, aki lágyból szögletes, robotszerű mozdulatokra vált, majd megint egy nőt, akit egy fentről imbolyogva lecsapódó, széles burájú lámpa világít meg, jó fél méterrel megállapodva a feje felett. Eleinte a menetelő csapat megjelenítése is hatásos, mert szemléletesen ütközik a teret behálózó szólók, duók, triók formavilágával, később azonban, veszítve újdonságerejéből, mindinkább affektálttá, modorossá válik, mivel Leinonen nem frissít, nem fejleszti tovább a csoportmozgást. Mindamellett az is hamar szembeötlik, hogy a koreográfus szókincse a darab más részeiben sem túl választékos, az pedig kifejezetten rosszul veszi ki magát, ahogy a kommersz táncelemek szép lassan előretörnek, nem lévén elég bátorság és átíróképesség stílusos „megrendszabályozásukra”.
Tommi Kitti és társulata nem pazarol sok energiát a látványelemekre, üres térben, semleges fényben, szimpla próbaruhában táncol. Több mint tízéves, számos díjjal jutalmazott Still life for four dancers (Csendélet négy táncosra) című darabjuk szabálytalanul összefércelt stíluskavalkád. Képzőművészeti hasonlattal élve: mintha valaki felütve az avantgardizmus enciklopédiáját az ott tárgyalt összes izmus modorában megalkotná a saját stílusgyakorlat-sorozatát, és kiállítást rögtönözne belőle. Nem véletlenül hoztam képzőművészeti párhuzamot, hiszen a darab meglepetésszerű zárlatában az egyik táncos a nyílt színen készíti el a maga gesztusfestészeti „remekét”: széles ecsetvonásokkal fehérre mázolva egy körülbelül másfélszer másfél méteres zöld műanyaglapot. Az alkotásnak ez a szabad, improvizatív levegője végig ott munkál a darabban, miközben az is bátran kijelenthető, hogy Tommi Kitti anyagérzékeny koreográfus, aki ügyesen fogja vallatóra a különböző mozgástípusok „lelkét”, ami főleg a szinkrontáncoknál mutatkozik meg. Kérdés viszont, hogy vezet-e valamire e különböző stílusokat csendéletté konvertáló koreografálási elv, vagy csak önmagát tartósítja formai ujjgyakorlatként?
Still life for four dancers - Tommi Kitti & Co - Fotó: Dusa Gábor
Nos, inkább az utóbbi. A darab ugyanis nem tud kitörni a stílusjáték képviselte szűk keretből, ráadásul a táncosok (Virpi Juntti, Mammu Rankanen, Inka Tiitinen, Eero Vesterinen) sem annyira jók, hogy előadói kvalitásukkal varázsolnának el bennünket, s bár meglepő, hogy valaki improvizatív klezmer muzsikára (zene: Diona Klezmer) koreografáljon szabad táncot, az előadás egynémely ponton egyenesen műkedvelői szintet üt meg. Különösen furcsának tűntek azok a részek, amikor a táncosok egymást kapacitálták mozgásra úgy, hogy egyikőjük kézzel megpróbálta „bejáratni”, mozgásba lendíteni a társa alélt testét/testrészét, mert a mozdulatok az intimitáson túl nem könnyedek és elegánsak, hanem inkább súlyosak, nehézkesek voltak.
Tisztában vagyok vele, hogy Tommi Kittire felnéznek Finnországban, és a kortárs tánc ikonjaként tisztelik, azt is tudom, hogy a darab bizonyos értelemben mérföldköve az újjászülető finn táncéletnek, ami bizonyára így is van. Viszont nem gondolnám, hogy ami egy ország határain belül fontos művészi tett és előre mutató, az feltétlenül figyelemre méltó nemzetközi viszonylatban is.
And the line begins to blur
Susanna Leinonen Company
Jelmez: Erika Turunen
Fény: Matti Jykylä
Zene: Kasperi Laine
Koreográfus: Susanna Leinonen
Táncosok: Elina Häyrinen, Kaisu Hölttá, Natasha Lommi, Pekka Louhio, Jarkko Lehmus, Maija Kiviluoto, Liisa Pietikäinen
Still life for four dancers
Tommi Kitti & Co.
Fény: Janne Teivainen
Zene: Doina Klezmer
Koreográfus: Tommi Kitti
Táncosok: Virpi Juntti, Mammu Rankanen, Inka Tiitinen, Eero Vesterinen
Más is látta:
