Arco Renz Németországban született, és életrajza igencsak gazdag. Dolgozott az 1990-es és a 2000-es években Anne Teresa de Keersmaekerrel (nála tanult is), Luc Bondyval, Robert Wilsonnal, és sokat utazgatott Ázsiában, majd 2000-ben megalapította a Kobalt Works alkotóműhelyt. Mindezek előtt pedig szerzett egy bölcsészdiplomát a Sorbonne-ról. E változatos tapasztalatok egyike sem jelenik meg a FUTURSPEKTÍV - Új Flamand Mesterek Fesztivál keretében bemutatott i!2 című munkájában. Futurisztikusnak ugyan futurisztikus, de a komolykodó mondanivaló nem kap megfelelő kifejezést.

Forrás: trafo.hu

Mit is akar elmondani nekünk Renz és a Kobalt Művek? A honlapjuk tanúsága szerint: a darab „a puszta fizikai létezésből" a kortárs világba vezet minket, ahol „az individualitás a legfőbb érték". Ezt úgy kell elképzelni, hogy két nő mint „hyper-singular" egyének találkoznak egy „digitális mátrixban" (kiemelés az eredetiben). Ezért szerintük az i!2 az egyént, az individualitást, a szabadságot helyezi a középpontba „a másik személy, a másik test" viszonylatában. Vagyis a Másikról szólna a mű.

A darab eleje finoman kezdődik: a teljesen fekete színpad felett világító neonlámpák halkan ki-be kapcsolnak. Kietlen látvány: űrállomás, elhagyott laboratórium, valahol 2110-ben. Majd hirtelen sötét lesz, és az újra felvillanó fényben megjelenik az egyik táncosnő. Lassú sziszegések, elektronikus zajok kísérik, ahogy kiegyenesedik. Majd önmagába húzódik vissza, és elkezdi tagjait csavarni, egyre közelebb a földhöz.

Forrás: trafo.hu

Megjelenik a másik táncosnő is, így a két hiper-szuper szingularitás már együtt, de nem egyszerre mozog. Mozgásuk voltaképpen nem tánc. Általában belülről, a gyomor felől induló lüktetés: lökés, ami hirtelen lendíti a karokat és a lábakat. Az előadás első húsz percében talajközeli, furcsa mozdulatokat mutatnak be áttetsző hálóingükben, mely a mellbimbót előnyösen kiemeli. Jellemző a lassúság, a megfontolt, de folyamatos örvénylés, a lábak és a kezek mint víz alatti növények levelei tehetetlenül lebegnek az áramlásban.

Lisbeth Gruwez és Melanie Lane lomha mozdulataiból olykor egy-egy groteszk szobor vagy földöntúli állat képe kerekedik ki. Akad jó pár megragadó kép, és a lassú, meditációs hangulatra is hamar ráállhat a néző, melyből az elektronikus zene csak nagy ritkán zökkenti ki. Az első húsz perc után azonban kezd unalmassá válni a dolog. Renz meg is szakítja egy újabb sötétséggel, mely után csak az egyik táncosnő marad a színpadon. Tombol egy kicsit az élesedő zajokban, a neonok fényei is gyorsan cikáznak, ez volna a forte tétel. Néha olyan pózba áll, mintha egy bokszoló lenne, aki egy rettenetes gyomorszájütést kapott.

Ekkor fogadni mertem volna, hogy a szokásos egy-kettő-egy-kettő tételekből áll a darab; és valóban, hamarosan újra ketten mozognak. Ebben a szakaszban a táncosnők némileg gyorsabban, szaggatottabban, hogy úgy mondjam, idegesebben mozognak, nem jellemző a talajközeliség, sőt, egyenes derékkal felfelé törnek. Egyikük kilép a színpadról, és csak figyeli a másikat, aki megfeszített testtel vonaglik. Talán ez volna a két szereplő kapcsolatának „degenerációs" szakasza, ahogy a honlapon szereplő ismertető hívja.

Forrás: trafo.hu

Végül a felfokozott hangulatban egyre gyorsabban és feszesebben mozgolódnak a testek, a neon megszűnik olykor, sejtelmesebb fények jönnek, és a tiszta fekete háttérben és padlón a táncosok árnyéka és tükörképe is látszik. Már csöpögnek az izzadtságtól, rettenetesen megdolgoztak. Aztán rövid időre megnyugszanak, újra sötétség, miután eljön a várva várt taps. Arco Renz digitális mátrixa enyhén szólva felemás reakciókat vált ki.

Mert mi is a darab fő hibája? Elsősorban az, hogy a technikai fejlettség nyelvén próbálna az emberről beszélni, de közben se azt nem tudja, hogy mi is az a „digitális mátrix", se azt, hogy mi az ember. Ez utóbbit persze én sem tudom, de az bizonyos, hogy a digitális mátrix létrehozásához nem elég pár darab neonizzó és egy tetszetős fekete padló. A mitikus koncepció, a „hyper-singularity" képzete pedig azért problematikus, mert annyira konkrét, hogy a testtel nehéz kifejezni, mivel egy test önmagában szingularitás.

Vagyis mint már láthattuk oly sokszor (magyar darabokban is), a tetszetős filozófiai-technikai szókincs egy megerőszakolt, mi több, erőszakos művet hoz létre, mely mindenáron közölni akar velünk valami olyat, amihez nagyon nehéz kapcsolódnia annak, aki nem esett át a rendezővel való hosszas beszélgetésen. A testek nem állítanak semmit önmagukban, testiességük egy koncepció szolgálatában áll. A koncepció pedig képtelen áttörni a mesterkélt mozdulatok és az elnyújtott szenvelgés ostobácska világán. Se a Másikról, se a mátrixról nem tudunk meg semmit.

Kobalt Works: i!2

Jelmez: Michelle Baechthold

Fényterv és technikai irányítás: Jan Maertens

Zene: Marc Appart

Dramatug: Bart Van Den Eynde

Művészeti vezető, koreográfus: Arco Renz

Előadók: Lisbeth Gruwez, Melanie Lane

 Helyszín: Trafó

Idő: 2009. április 30.