Ha egy ultra-minimál-eszközökkel operáló táncos szólista képes arra, hogy nézője figyelmének mechanizmusát átalakítsa, és érzékelést a külső színpadi elemekről intenzíven önmagára, önmagába fordítsa, elérte talán a legfontosabbat, amit elérhet. Cindy Van Acker Balk 00:49 című előadásán velem ez megtörtént - legalábbis az előadás első felében.
A Cie Greffe-t vezető svájci táncosnő, az Európát és fesztiváljait bejárt szóló-specialista második alkalommal lépett fel Magyarországon: a 2007. augusztusi pannonhalmi Arcus Temporum fesztiválon aratott sikere után a Trafó is meghívta. A Budapesti Őszi Fesztivál programjában azzal - a Pannonhalmán is bemutatott - szólójával lépett fel, amely a harmadik Van Acker szólóinak sorában: a Corps 00:00 és a Fractie címűek után 2003-ban készült.
A Balk 00:49-et a táncművészet, a tudományos laboratóriumi kísérlet és a képzőművészet sajátságainak egyidejű játékba hozása működteti. A mozgás, a ritmus, a hang és a fény képleteinek kölcsönhatásait kísérletezi, mindegyik minimális jelenlétében. A táncosnő egy személyes élménye, egy gyógykezelési módszer tapasztalatából indítja el előadását. A csaknem meztelen - balett-táncosra utaló kidolgozottságát elveszítő - női test egy fénykörben széttárt karokkal, hanyatt fekszik a színpad jobb első sarkában. Amit látunk, hihetetlennek tűnik: izmait nem mozdítja, mégis többször körbefordul köldökének tengelye körül. Testére apró elektródák illeszkednek, melyek elektromos impulzusokat vezetnek az izmokba: remegtetik, csavarják és deformálják a testet, ízekre bontják az alig érzékelhető mozdulatot. Ezek a kívülről érkező, tudattal irányíthatatlan impulzusok öntudatlan és szemmel alig látható izom-összerándulások forgatják a testet - mintha a színpad fénnyel kirajzolt korongja fordulna alatta lassan. Jó negyed órán át tarthat, míg a mennyezetről lecsüngő, a testet kör alakban övező kábelköteg feltekeredik, aztán egy percre köldökzsinór-szerűen megfeszül a plafon felé, végül az elektródák lepattognak a táncosnő testéről. A látvány bizarr és megrázó, a kiszolgáltatott és önként odaadott test gondolata és látványa megrendítő. Közben a mozgás végtelenül lassú: a színházi tudatmódosítás precízen kigondolt és felépített jelenségének vagyunk részesei. Időérzékem elvész, figyelmem a színpadon mozgó testről befelé, önmagamba fordul. Figyelem a saját figyelmem útját. Az érzékelés olyan csatornái erősödnek fel, amelyek csak ilyen transzformált állapotban jönnek játékba. Minden apró rezzenés, a kézfej minden koppanása a padlón, minden színpadi mikroesemény külön hangsúlyt kap. A gyenge fénysugár egy-egy alig észlelhető irányváltása, a hangok elmozdulása és alig-variációi válnak jelentéshordozóvá, érzékelésem szervezőjévé. Furcsán kettős ez az elmerülés, éppen mert riasztó a hatást kiváltó eszköz maga.
Forrás: trafo.hu
Az előadás első etapja az elektródák eltűnésével ér véget. Változik a színpadi környezet, és változik Cindy van Acker mozgása is. A Trafó fekete, üres és - egyetlen földön fekvő test számára - hatalmas színpada a test sötét univerzuma. A test remegése hosszabb etapokra kisimul, a lüktetés az első rész teljesen semleges gép-moraja után (mint amikor nem hallom, inkább csak érzékelem egy elektromos készülék működését a térben) a zenébe tevődik át. A lüktetés aztán innen is elmúlik, s a hangzó környezetet hosszan kitartott hangok képezik meg. Dallam helyett csak hangfrekvenciákat hallunk: tompa vagy magas, éles hangokat, melyek egyszer csak megszűnnek, és átvezetés vagy kapcsolat nélkül egy újabb lép működésbe. Az eddigi magasból érkező meleg fényt a színpad két szélén félig takarásban elhelyezett világítótestek függőleges surlófényei, majd alig égő neonok hideg kékje váltja, melyek a színpad terét határozott részekre osztják. A neonok hátulról érkező ellenfényében a sötét térben sokszor hosszú perceken keresztül csak a mozgó testkontúrt lehet kivenni.
A mozgás árnyalatnyi változásokon variálódik: a végtagok vagy a teljes test egy-egy csúcspontban felerősödő rettentő remegése, öntudatlan sodródás a térben, a mozdulatok szelídülése és szabályozódása tudósítanak a táncosnő belső állapotairól. A mozgás iránya a fényforrásokhoz kötött: az aktuális fény vonzza maga felé a térben helyét (önmagát, formáját) kereső súlytalannak tűnő testet. A táncosnő olyannyira a föld közelében marad, hogy az előadás alatt egyetlen egyszer sem áll talpra.
Forrás: trafo.hu
Ami történik: az előadó tudatának, pszichéjének történései vetülnek ki/tevődnek át az izmok mozgására és a testfelszínre, azaz a belső külsővé válik. Tovább csavarja a képletet, hogy maga a mozgás a személy határain túlról induló mozgásimpulzusokból ered. A következő lépés a hatás visszafordulása: a látvány a nézőt belső utazásra, intenzív belső figyelemre készteti. Aprólékos lélek- illetve testtanulmányt látunk, melyben az előadó a végsőkig feltárulkozik közönsége előtt, már-már megszállottan mindent odaadna magából. De saját csapdájába esik: az előadás elveszíti szerkezetét, precízen átgondolt, momentumról momentumra, irányról irányra, hangról hangra felépített szerkesztettségét - ezzel egyszerre engedi el a néző figyelmét. Az idő (közben nehezen megítélhető, mennyi) teltével már nincs sűrűsége a színpadon történteknek, homogén ide-oda lebegés marad csak a feszült utazás helyén. Cindy Van Acker „túlbeszéli" az előadást, s bármilyen ellentmondásosan hangzik is, mindvégig minimális mozgása is túlzássá válik. Ez az anyag, ez a vizsgált matéria kevés ekkora időtartam betöltésére. Elvész a belső figyelem feszültsége, sőt, önmaga ellen fordul. A nézőtéren ülve pontosan lehetett érezni, hogy Cindy Van Acker legkitartóbb nézőit is elengedte, eltávolította és el is veszítette a Trafóban.
Minden bizonnyal az előadás időtartama tehát egy ilyen nyelvet beszélő előadás kulcsa: a pontos arányok elveszítése elengedhetetlenül visszájára fordítja a minimális eszközökkel operáló színpadi feltárulkozást. A BÖF ismertetője szerint „a produkció címe az előadás időtartamára utal", s a 49 perc utólag ítélve az előadás „ideális" hosszúsága lehet - ehhez képest jó 70 percig tartott a már-már végeláthatatlannak tűnő lebegés. A 49 perc azonban a társulat honlapja szerint Corps 00:00 című szóló időtartama: a Balk-ban Van Acker továbbindítja a képzeletbeli stoppert, és „folytatja" az előző szólót, amelyet Magyarországon még nem láthattunk. Elgondolkodtató, hogy a befogadói mechanizmusokat hogyan befolyásolja a - téves? nem pontos? szándékosan félrevezető? - előzetes információ.
Balk 00:49
Cie Greffe
Zene: Denis Rollet
Fény: Luc Gendroz
Jelmez: Aline Courvoisier
Programozás: Philip May
Elektronika: Jacques Falquet
Színpadi asszisztens: Corina Pia
Koncepció, előadó: Cindy Van Acker
Helyszín: Trafó
Tóth Ágnes Veronika: Kedves naplóm!
Vida Virág: Talajmenti svájci butoh
Dekonstrukció és rekonstrukció térben és időben flamand módra
