Az év közbeni, zárt színházi térből több alkotó is az utcára szaladt. Kedvükre keveredhettek a műfajok, csókot adott egymásnak tánc és street art, tánc és színház, tánc és képző/iparművészet, aminek értelmezésébe olykor a gyakorlott néző bicskája is beletörik. Mégis, általában igaz, hogy a kinn egyszeriségénél, happening jellegénél fogva nem kíván különösebb megszerkesztettséget, ellentétben a benn kötöttebb, a „befejezett műegész"-szel szemben támasztott (nézői) elvárásaival.

Először a Pároska, Júlia és Imre tűnt fel a Bazilika közeli szökőkútnál; hol kontakt táncot lejtettek, hol külön szakadtak, miközben vezérük, Hód Adrienn kamerával a kezében követte minden lépésüket, pusztán dokumentációs célzattal. Másnap a Nagyszínház előtti téren már elegáns nagyestélyiben és öltönyben jelentek meg, s a fal mellett megágyazva - lepedő, párna, paplan - tábort ütöttek. Júliának, feltételezem, fájt a feje - talán valami aznapi előadástól? -, mert, bár a szemközti lépcsőről, ahol meg én tanyáztam, nem lehetett hallani semmit, úgy tűnt, egy idős járókelő apró tablettát nyomott a kezébe. - A zene nélküli, utcaképbe simuló „előadás" kellemes, laza, érdeklődést keltő, de szívfájdalom nélkül bármikor ott hagyható színfoltként működött.

Ennél többet akart vállalni Góbi Rita Terranova kirakatban felsorakoztatott próbababa-kollekciójával a Tükör mögött-ben, de a róla szóló ismertetőhöz fülszövegként mellékelt, „A világ tükör" kezdetű Hamvas Béla idézetet a táncos akció nem igazán tudta újrafogalmazni. Jóval hosszabbra is nyúlt annál, mint amit a szándékolt, dramatikus megszerkesztettség, és ez az ötlet - azaz a kirakatba állított fehér maszkos, fekete kezeslábas próbababák maszkelhagyása, különböző ruhákba, újabb „maszkba" öltözése, s ébredező érzékisége - még elbír. Ennek ellenére sokakat megállítottak a hullámzó, nyújtózó testek, az üvegre tapadó deformált ajkak és orrok, s a főbejárat széttárt ajtónyílásában, meztelen műanyagbabák koszorújában álló zenészek. Az elcsépelt ötletből nehéz „nagyszínpadi" mélységű produkciót varázsolni. Csak pár perc bekapcsolódás, majd továbbkerekezés-gyalogolás...

A Budapest Tánciskolások, Fuchs Lívia most megjelent Száz év tánc című könyve nevében, kétszer fél órára sajátították ki a Király utca s a Széchenyi tér sarkát, a forgalom minimális megzavarásával, pedig olykor úgy tűnt, a kanyarodó csuklós busz menten elsodorja a bátor táncost/táncosokat. A kisebb futballpályányi tánctéren hol itt, hol ott felbukkanó csoportjaik a pár héttel korábban Trafóban látott, Angelus Iván, Bakó Tamás és Eléonore Valére koreografálta darabok - a körülményekből adódóan jóval fésületlenebbnek ható - részleteivel „léptek zebrára" (elvileg elsőbbséget élvezve az autókkal szemben...), s megidézték a modern tánctörténet híres alakját, Martha Graham-et is.

Kint és bent határán, azaz nem az utcán, de nem is zárt színházi térben, a Csontváry Múzeum lépcsőfeljáróján tartott játékos divatbemutatót a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem frissen végző ruhatervezőinek, Bányai Inez és Domonkos Bernadett munkáiból a Budapest Tánciskola, s egy MU Terminálos „vendég" (koreográfia: Vadas Zsófia Tamara). A fekete-fehér, „csak felvonuló" hölgykosztümök mellett furcsa „lények" is megmutatták magukat, melyek legemlékezetesebbje Gulyás Anna zöld színben játszó, 60-as évekbeli, újhullámosan miniruhás, mikrofonfejű, „elektronmozgású" terhes nője, és az ellenpólusaként lépcsőkre lépő, sminkjében számomra sajnos felismerhetetlen, lógó mellű budoár-lady.

Bár „kinn" került bemutatásra, mégiscsak kint és bent átmenetének hatott O. Caruso EXIT-je (Kaspar variációk), Fehér Ferenc előadásában, valamint Gálffi László II. éves színművészetis osztályának Mozgásbemutatója (koreográfia: Ladányi Andrea) is. A Fehér Ferenc megformálta, kockásinges-kalapos, bohóc-szerű figura akár a színpadon áll előttünk, akár a Nagyszínház előtti téren, ugyanaz marad. Környezete nem igazán vesz el tőle, nem is ad hozzá. Épp ezért bámulatos, hogy az enyhén szólva nem-ideális terepen, a csupasz térburkolaton, a földre dobott színházi füzetekkel szegélyezett karámban, képes ugyanazt nyújtani, mint a táncszőnyegen. Szuggesztív jelenléte láthatatlan burkot von köré, ami áthatolhatatlannak tetszik. Előadói oldalról, persze, valószínűleg túl közelinek tűnt az utca embere, a fel-alá totyogó gyerekek..., de Fehér rezzenéstelen bohócmaszkját az sem ütötte át.

A Mozgásbemutató külön érdekességét az adta, hogy a tervezett, de végül idén még be nem induló fizikai színház tanszék kitalálójának, Ladányi Andreának a neveltjei léptek fel. Rövidebb-hosszabb darabokon keresztül fokozatosan közelítettek a már sokszor és sok helyen leírt, de esztétikájában még kevéssé körbejárt fizikai színház műfaja felé, melynek az esti mintapéldájaként egy sokszereplős abszurd komédia állt előttünk, maszkokkal, sok csúnya beszéddel - a Széchenyi téri Könyvszínpadon. A lakógyűlést megelőzően bonyolódó, átláthatatlanná szövődő eseményekben némi fogódzót jelentenek az egymásnak dőlő, koppanó férfi-nő testek, azaz az őket egymáshoz fűző szálak ekképp érzékelhetővé váló rendszere, mégis, a szövegében-mozgásában zajos, túlzsúfolt előadás fizikai rugalmasságát vesztett masszának tűnik, nem sokat árul el a műfaj finomságaiból.

Míg benn, azaz a klasszikus színházi helyszínen, a falakkal körbehatárolt térben a néző „nézőbb" lesz, szerepében determinált (bár sokan törekednek ennek a tradicionális felállásnak a lerombolására...), addig kinn inkább szemlélőként és résztvevőként egyszerre van jelen. Szemében kvázi szereplővé lép elő az utca mindennapi embere, önmaga is, s egy-egy véletlen közjátékot - például a Pároska Imréjének szökőkutas jelenete után felbátorodva többen is belegyalogolnak a vízbe - automatikusan hozzáépít a látottakhoz, s azokkal szoros egységként értékeli.

Az Off programsorozat keretében bemutatott, „benntáncok", előadások közt az Alibi (Szabó Réka - Tünet Együttes) és a Pre-actio (Természetes Vészek Kollektíva) kifejezetten a színház-csinálás felé mutat. Bennük a tánc inkább látványelem, nem pedig önmagában jelentéshordozó nyelv, s mivel ebből a megközelítésből az Alibit Mátyás Edina (Ellenfény, 2007/10), a Pre-actiót pedig Demcsák Kata cikke hosszan elemzi, így külön tárgyalásukat elhagyom. - A táncok közt legmarkánsabban, legerőteljesebben, legtisztábban szóló előadás pedig - O. Caruso Emberkönyve, Fehér Ferenc előadásában, akiről már annyi dicsérő szót szóltam fenn - ezúttal maradjon benn.