A közvélemény-kutatásban feltett „Mit gondol Magyarország fejlődéséről?” kérdésre a felkínált három opció közül a válaszadók 62%-a azt választotta, hogy Magyarországnak nincs helye az EU-ban. A kutatás ma is megtalálható a világhálón, a legutóbbi állás szerint (2976 leadott válasz mellett) a kérdést megválaszolók 60% tartja olyannyira veszélyesnek a magyar kormány irányvonalát, hogy az már összeegyeztethetetlen az európai uniós normákkal, s megkérdőjelezi Magyarország helyét az Európai Unióban mint értékközösségben.
Máthé Gabriella nem az Európai Unióból „kiutasított”, sértett nemzeti öntudat panaszait vezeti elő a gödörbéli Spicc színpadon, hanem saját identitására és a magyarság fogalmára kérdez rá a politikai zűrzavar kapcsán mindent átható, maró (ön)iróniával. Máthé Gabriella egymaga tölti be energiáival a Spicc színpad nem éppen barátságos, inkább kripta jellegű terét, anélkül, hogy egy percig is azt éreznénk, elvész a hatalamas csupasz térben. A közel 50 perces one-woman-show-nak egyszemélyben szereplője, táncosa, énekese, színésze, a hangot és a vetített képeket a színpad hátsó részén felállított íróasztal mellől irányító technikus. Külön érdem, hogy a különböző szerepek közötti váltások nem zavaróak, de nem azért, mert zökkenőmentesre vannak komponálva, hanem mert az alkotók nem kívánják az olajozottan működő színházgépezet illúzióját kelteni.
Ízig-vérig alternatív előadást látunk, ahol a színházi eszközök, a tánc, az ének, a próza, a vizualitás (vetített képek és fények), mind-mind a kifejezés szolgálatába állítódnak, s szerencsére Máthé valóban mindentudó ezekben: dinamikus tánca mellett érzékletesen kommentálja a jeleneteket, az orrunkra köti, mikor mi és miért nem úgy valósult meg, ahogy azt ő eredetileg elképzelte. Evidens kijelentése, mely szerint ő és a zenéért felelős alkotótársa magyar művészek, az előadás kontextusában revelatív erővel hat. Magyarnak lenni, magyar identitással bírni olyan kézenfekvőnek tűnő kijelentések, amelyeket nap mint nap számtalanszor vesznek szájukra politikusok, akik a nemzeti identitás mentén tematizálják a közbeszédet, anélkül, hogy bárki elgondolkodna e szavak lehetséges tartalmain. Máthé Gabriella erre vállalkozik. Még ha túl mélyre nem is ás a témában, felmutatja, hogy az internet – amely a világ nagyobb hányadán az információk szabad áramlásának fóruma (ennek veszélyeire a nézők okulására a netről letöltött bombagyártó recept utal humorosan) – és a közösségi oldalak közösségszervező potenciáljának korában az egyén és közösség, ill. nemzet viszonyának számos alternatív olvasata lehetséges.
Erre példa a magyarokat, bennünket egyéb negatív tulajdonságok mellett viszonylagosságának megmutatása, amikor a győzedelmes nemzeti énekek között pesszimistának tartott Himnuszunk (Erkel Ferenc eredeti zenéjéhez hűen egyébként) lendületes verbunkosként is felhangzik Máthé Gabriellától. A hamis hangok – tudatos vagy sem – szertefoszlatják az egyéb szituációban vigyázállással megtisztelendő dal pátoszát, de éppen ezzel kínálják fel az intézményesítetten sulykolt magyarságtudat alternatíváját.
Az olykor parókát viselő vagy arcát garbója nyaki részével eltakaró Máthé az önazonosság bizonyosságát relativizálja ezekben az apró játékokban. Hasonlóképpen a youtube-ról letöltött saját videó táncmozdulatait élőben leutánzó jelenetben, ahol a párhuzamos mozgássorok szinkronitása végül megbomlik, s a két Máthé áll előttünk. Mint látható Máthé és alkotótársai a multimédia eszközeit nemcsak látványelemként, hanem jelentésképző eszközként is használják.
Az előadás záró akkordjaként egy médiatörvény elleni tüntetésen készült interjúk részletei hangzanak el, s a felszínre érve a nézők talán magukkal viszik Máthé öniróniáját és a rákérdezés fontosságának gondolatát.
Martin Stiefermann–Máthé Gabriella: 62%
Fény: Kovács Gábor
Video: Palkovits Edina
Fotó: Kővágó Nagy Imre
Zene: anORGANik – Deutsch Gábor, montázs
Alkotók: Martin Stiefermann, Máthé Gabriella
Táncos: Máthé Gabriella
Helyszín: Gödör Klub
