Alkotás és valóság

A MU Színház teljesen lecsupaszított, függönytelen játékterén vár minket Garai Juli és Vass Imre. Köszönnek annak, akit ismernek, rámosolyognak arra, akit nem, közben lazítanak, nyújtanak, melegítenek, készülnek, az oldalsó ablakokon kilátni-belátni. Nem elkezdődik az előadás, hanem van. Kicsivel később nevükön próbálják szólítani egymást, és minket, nézőket is. Hogy hívnak? – kérdi Imre. Zoli – mondja valaki, aki vélhetően Zoli. Hód Adrienn szemmel láthatóan az itt és most színházi esztétikáját kísérti, célozza. Olyan helyzeteket próbál teremteni, amelyeknek elsődleges referenciája a helyzet maga: semmi más nem történik, mint ami akkor és ott történik. Az improvizációk, a stilizálatlan színpadi helyzetek, a helyben születő zene a zenészek fizikai-szellemi-érzelmi jelenlétével mind beszédes ágensei annak, hogy nem mesél valamiről, nem bemutat valamit, hanem teret próbál nyitni annak, ami van. Táncosok és nézők és zenészek, akik táncoláson, nézésen és zenélésen túl, valami igen prózai és igazából megmagyarázhatatlan módon egy órára össze lettek zárva. Amikor mindez már-már izgalmas lehetne, Garai Juli nagyon hamis, és Vass Imre hamiskás intonációjával játékként lepleződik le az egész, s mire megint komolyan vehetnénk a jelen időt, már próbatermi ügyetlenkedés-játékot, éjszakai ágy-álomjelenetet kapunk. Ezek mellett az egymás valós keresztneveken való szólítása inkább csak játék a személyiséggel, élc, ami legfeljebb utal valamiféle megkerülhetetlen súlyosságra, amit ugyanazzal a gesztussal ki is nevet. Nem kevés…, de nem is elég.

Témák és játékok

Az említetten kívül az emberek közötti kommunikáció lehetetlensége süt át az SMS-játékon, ugatás-játékon, a habzó szájas fütty-játékon és az idegen nyelv-játékokon is. A másikkal való kapcsolatba kerülés kilátástalanságának – a mozdulatok próbatermi keresetlensége mellett is – drámai mozgássorait látjuk, ahogy Vass Imre próbál bele-belenyúlni Garai Juli szólótáncába (az egész előadás talán legerőteljesebb pillanatai ezek), egy kapcsolat hazugságai és tettetései villannak fel egy lassúzás-játékban, a macsós magamutogatás szerethetősége és kinevettetése a rocker-játékban, az egyéniség labilitása a név-játékban és az ’Imre mozgatja Juli kezeit’-játékban (…). Általában szellemesen, néhol ügyetlenül (leginkább épp Vass Imre ügyetlenség-játékában).

 

Humor és nevetés

Túl az ironikus, önironikus alapállás játékosságán, a Kapcsolódjunk és bömböltessük 2.-nek van humora. Nagyon jó humora van. Helyzetiróniáit és abszurdjait nemhogy tompítaná, hanem éppen hogy még csavartabbá, valószerűtlenségében átütőbbé teszi a színészi játékok kétes volta. A legkevésbé sem várt pillanatokban szólalnak meg a hamis és hamiskás mondatok, amelyeknek már a színpadi léte maga humorforrás, és amelyekről nem is hiszi el az ember, hogy végigérnek egy jeleneten, hogy ne fulladnának le, ne csuklanának el a következő levegővételnél. De nagyon is végigérnek, és nagyon is egyenletesek tudnak maradni, és nagyon is ütnek, ahol ütés van kalibrálva a jelenetbe.
Nem az előadókon múlik, sokkal inkább az élcek felszínt kapargató gegszerűségén, hogy ez a humor inkább csiklandozás, amelynek nézőtéri következménye, hogy jóízűeket kacagunk … a nevetés súlyossága helyett. Ami nem kevés …, de nem is elég.

Dramaturgiai ív

Az emberi jelenségek morzsalékszerűen szórt jelenetei az utolsó utáni pillanatban Vass Imre magakinevetéseként szerveződnek kissé tömbösebbre, akiről – a valós eseményeken alapuló történetek filmes adaptációjának szokásos menete szerint – írott szöveg közli, hogy végül nem táncos, hanem divattervező lett, kedvenc területe a szoknyák és a magas sarkú csizma – egyenként is, és kombinálva főként.
A posztmodernben minden alkotás maga hozza létre saját esztétikáját, nyelvét, viszonyítási pontjait. Sem kohéziót, alkotáson belüli összetartást, egybetartozást nem céloz, sem kívülről jövő értékítéletet nem tűr.
Nádas Péter Temetés című drámája azt a helyzetet mutatja meg, amikor egy színésznő és egy színész ott áll a színpadon, és nem lévén szöveg, nem lévén rendezés, nem tudja, hogy mit kell tennie: próbálkoznak, és valami tönkremegy. Hód Adrienn darabja egy idő után emlékeztetni kezdett az egykor olvasóként és színházi nézőként is megélt kérdésre: mi mindent lehet a színpadon csinálni úgy, hogy nincsen semmink? Itt azonban – Nádas Péter drámájával szemben – nem ér a kaotikum, és alapvető létélménnyé sem válik a cselekvéskényszer és az értelem nem ismerésének ellentmondása, így Hód Adrienn mondandója nem válik lételméleti mélységűvé. Vélhetően nem is célozta mindezt, viszont színházról, kortárs táncról, színházról és kortárs táncról lényegit kérdez: egy üres színpaddal mit kezdhetünk még, ha zenészeink és táncosaink vannak? Erre a „még”-re sokan rákérdeztek már, és válaszkísérletek is születtek szép számmal. Azt gondolom, hogy a Szomjas vagyok című darabjával Hód Adrienn talált erre egyfajta izgalmas és érvényes választ, most azonban legfeljebb a kérdést ismételte meg. Szeretném hinni, hogy van még ott találnivaló, ahol Hód Adrienn ma inkább csak keresgélt…, ami nem kevés.


Hód Adrienn: Kapcsolódjunk és bömböltessük 2.

 

 

Rendező: Hód Adrienn

Alkotótársak: Garai Júlia, Vass Imre, Mizsei Zoltán, Temesvári Balázs (T. Bali)

Helyszín: MU Színház

08.07.08. | Nyomtatás |