A fogyasztói társadalom ostorozása még akkor is hálás téma, ha már sokszor és sokan kivesézték. Merthogy vannak a reklámok, amik hazudnak, bele a szemünkbe, meg aztán mindenki olyan egyforma. Kommersz. Műanyag. Lecserélhető, felváltható (akár aprópénzre is). Kí-vül-ál-lan-dó - ha szabad efféle verbális játékot űzni.
Hát innen indul Pataky Klári legújabb opusza, és nem is jut sokkal messzebbre. Adva van a társadalom, a massza, melyet olcsó revükosztümbe öltözött, maszkos figura-trió képvisel. Ha görög tragédiában utaznánk, ők volnának „a kar"; nemtelenek és identitás nélküliek. Aztán ott a Férfi, fején valami tejszínhabszerű képződménnyel, és a Nő, üde zöld ruhában és kócosan. (Meg egy hokedli, mint testet öltött toposz, de erről majd később.) A kar aláfest, szóban és gesztusokban egyaránt: heherészik, reklámszövegeket nyom, rázza magát, és szabályos időközönként pózokat vág, hogy mi ott a nézőtéren egy percre se feledjük, kik vagyunk, és hová tart velünk a szekér.
De amúgy sem feledjük, ugyanis a Férfi és a Nő egyfolytában azon mesterkedik, hogy tükröt tartson elénk. Előbbi téblábol és hadovál: sehogy sem találja a helyét. A szerzői intenciót az éles eszű néző az első percben felfogja. Ahogy az is átjön, hogy felhőmanusunk alapvetően és bizonyos szempontból mégiscsak szimpatikus figura, csak hát esendő és férfiból van, így nem tudja, mi a jó neki. Szász Dániel egyszer rokonszenves álomkórosként, máskor töketlenkedő idiótaként döcög a színpad egyik sarkától a másikig, végig a limeszen. Láthatatlan kardot lóbál, nagy lendületet vesz, aztán visszafut a startmezőhöz, és kezdődik minden elölről.
Fotó: Dusa Gábor
A nő is mániákus (mi más is lehetne egy ilyen kifordult világban...), csakhogy az ő rögeszméje a férfi. Pontosabban: a kapcsolat. Ő az, aki önmagát csak a másik kontextusában tudja megfogalmazni. Kántor Katának hála, a figurának vannak rezdülései, van levegője - igaz, mondanivalója nincs. (Hja, egy ilyen kifordult világban...) A szavak, a gesztusok, az üresség ismétlődik, vagy inkább lemásolódik, csakhogy az ismétlés misztikája nélkül. Nincsenek többlettartalmak, nincs átlényegülés.
Aztán lekerül a férfi fejéről a papír habcsók (persze leesik, nem leveszi), és a felhő-báb alól előbújik valódi énje. Ez a valódi ego azonban nem más, mint egy monomániás szabadulóművész, némi konzervgyári munkás beütéssel. Ha repetíció, akkor Steve Reich: az emberi kapcsolatok mechanikája finoman megvariált sorozatban tárul elénk, amelyben a férfi és a nő pózból pózba rándul a legrövidebb úton, a legrövidebb idő alatt; a pillanatképekre szabdalt mozgás, a fegyelmezett lelketlenség lehetett volna a kiindulási alap, amiből talán megszülhette volna magát az alkotó, ha megkapargatja a vasárnapi szplínes fejfájás mögötti mélységeket. Mert nem szabadulunk az érzéstől, hogy valami nagyon hiányzik a darabból; talán a Jól vagyok, lszi ne keress empátiája, no meg a sűrű táncanyag; a dilettánsra hajazó töltelék-gesztusokból, a színtelen-szagtalan kommerszből nem nő ki semmi. Egyedül akkor csillan meg némi remény, amikor a „kar" ízes csárdás-zenére ropja a földön fekve, hanyatt-hason pörögve-forogva: kétdimenziós véglényként az életnagy vásznon...
És a hokedli? „Hát izé" - hogy a főszereplő adekvát szavait idézzem.
Pataky Klári: Felhőman
Jelmez: Nagy Viktória
Fény: Szirtes Attila
Koreográfus: Pataky Klári
Előadók: Dányi Viktória, Egyed Beáta, Kántor Katalin, Szász Dániel, Mikó Dávid
Helyszín: MU Színház
Bemutató: 2009. február 19.
Kutszegi Csaba: Rövid KELÁRM következik, ne menjetek sehova!
Tóth Ágnes Veronika: Nadrágba bújt felhő
