Négy fal közé zárt spanyol vehemencia. Vasra vert kéjvágy, tobzódó indulatok. Bernarda Alba házában az apa mellett saját életüket is gyászolják az emberek. Aggályos kiútkeresés, dróton rángás és egy hiábavaló áldozat. Federico García Lorca tragédiáját késélen táncoltatja Gold Bea.
Bernarda férje, Antonio María Benavides halála után nyolc évnyi házfogságot szab lányaira. A diktátor anya azért rendeli el a kijárási tilalmat, mert „így szokás". Figyelni kell rá, mi az, mit a helyi susmusban, pletykában szárnyra kap - a vallás idomította emberek között eretnekség lehet még a lélegzetvétel is. A lányok viszont nem szívelik a konzerv-létet, hiszen a fiatalabbak éppen nemiségük felfedezőkörútjain járnak, az idősebbek pedig makacsul ragaszkodnak a hátralévő ideik-óráik kiéléséhez. Valakit a „már", valakit a „még" hajt - a rabság elviselhetetlensége közös. Egyöntetűségükből fakadóan a lányalakok felcserélhetőek, így a koreográfiában se rendre kiosztott szerepekkel találkozunk. A táncosok mindegyike, Dombi Kati, Hadi Júlia, Kovács Kata, Ladjánszki Márta, Mészöly Andrea egyaránt lehet Adela, a hiéna Magdalena vagy a mártírarcú Martirio. Szabad a döntés, hogy ellenáll-e valaki, avagy behódol, és tovább osztja a puszikat a zsarnok anyának - utalva ezzel arra a képre, melyben a lányok még anyjuk hűlt helyét, üres székét is bőszen csókolgatják. Bernarda figuráját nem egy külön szereplő kelti életre, hanem a testvérek vallomásai - a mozaikjelenetekben mindenki színt vall édesanyjához fűződő viszonyáról.
