Meglepően kevesen voltak kíváncsiak Keren Levi és Ugo Dehaes Couple-like című táncelőadására, melyet a „Nincs Lehetetlen" - Holland Kultfeszt keretei között mutattak be. Ez azonban nem ártott az estének: az alkotópáros és a MU Színház közönsége között barátságos, cinkos hangulat alakult ki.
Két táncos áll egymás mellett a színpad hátsó felében a félhomályban, a lámpák az épp érkező közönségre irányulnak. Kilépnek a fénybe, megállnak egymással szemben. A földig hajolnak, és egészen addig dőlnek egymás felé, amíg meg nem támasztják egymást fejüknél, tarkójuknál, végül hátuknál fogva. Innen indul az előadást átszövő egyensúlyjáték: hogyan képesek megtartani és egy-egy pillanatra elveszteni ezt az érzékeny, biztonságos állapotot. Az erőn, az állóképességen kívül egyértelműen a statika kapja a legfontosabb szerepet: végletekig feszítik a határokat és fizikai lehetőségeiket.
A színpad két átlósan egymással szemben álló reflektort leszámítva üres. A fekete hajópadlóból a megvilágítás révén emelkedik ki Keren Levi és Ugo Dehaes. Ruhájuk, sminkjük, frizurájuk egyszerű, hétköznapi, így semmi nincs, ami elvonná a figyelmet a két táncos testről. A megvilágítás azonban nem állandó, az előadás végére egyre többször lépnek ki a fényből, történjen az a színpad centrumában vagy közvetlenül a nézőtér első sora előtt. Ekkor látszólag egy-egy pillanatra elvesztik egyensúlyukat, mintha az legfőképpen a fénnyel való kapcsolatuktól függne. Prózai, civil momentumok ezek, (szinte) kifulladva fürkészik a közönséget, kik is azok, akik részt vesznek a játékban.
Ez is oka annak, hogy a Couple-like alatt csak egy rövid ideig érzi magát a néző kívülállónak, sötétben figyelő voyeur-nek. A táncosok, ha nem is folyamatosan, de többször tesznek olyan gesztust, amivel legitimálják a közönség jelenlétét - hiányzik a kukucskáló pozíció némasága. Kinéznek ránk, majd cinkosan egymásra mosolyognak, provokálják egymást a produkcióra - jelenlétünk mintha facilitáló lenne számura. Ettől még az avatatlan szem nem hiszi, hogy spontán mozdulatsorokat lát. Apró részletekig kidolgozott koreográfiát látunk, amelyben az improvizációs lehetőségek a mozdulatsor elindításának mikorjára korlátozódik.
Az előadás folyamán zenét, előre komponált zajokat alig hallani, nem zenére mozognak a táncosok. Gyakorlatilag csak egy jelenetben hangzik fel zene, amelyet egyébként a tematikus blokkok, jelenetek közötti átkötéskor lehet hallani, bár e részek nem igen különülnek el egymástól, inkább egymásra utaló páros variációk. A koreográfia fiziológiai zajokra támaszkodik. A két táncos lélegzetvétele, testük találkozásának hangja az, amely megadja a mozgás ritmusát. Ez sokszor teljesen spontán hangsor, bizonyos részeken azonban tudatosan felerősítik azokat a hangokat, melyeket a fokozatosan gyorsuló mozdulatok szülnek. Ezeket szakítja meg egy-egy pillanatra Keren Levi hangos mosolya, mely ugyanúgy a cinkosság része, mint a nézők felé való kikacsintás. Ugo Dehaes némiképp máshogyan, nem ennyire nyíltan kommunikál. Ő nem a természetéből adódó vidámságot, hanem a humort használja: többször ráül társa vállára, hátára, szórakozottan elnéz a távolba, mintha ez a testhelyzet lenne a legtermészetesebb a világon. Párja teljesíti ki ezeket a helyzeteket azáltal, hogy hümmögésével jelzi a testhelyzet abszurditását.
A szűk egyórás koreográfia alatt alig van olyan pillanat, amikor a két táncos valamilyen módon ne érintkezzen, hogy ne lennének egymással kontaktusban - csak együtt léteznek végső soron. És ha mégis szétválnak, akkor is csak pillanatokra engedik el egymást, hogy a tér két végéből elindulva puffanva összeütközzenek, és kezdjék elölről a mozdulatsort. A Couple-like alatt egyszer megidézik a klasszikus, ma már kommercializálódott műfajokat is, az angol keringőt és a salsát, melyek végül szintén csak kiinduló pontok lesznek saját táncukhoz. Nem véletlen a mottóul választott Lou Reed-sor: „I'm sticking with you 'cause I'm made out of glue", a ragasztó folyton nyúló, de elengedni soha nem akaró gesztusa köszön vissza Keren Levi és Ugo Dehaes duójából.
Couple-like
Nincs Lehetetlen - Holland Kultfeszt
Fényterv: Arne Lievens
Jelmez: Lies Maréchal
Zene: Tom Parkinson
Koreográfia, tánc: Ugo Dehaes, Keren Levi
Helyszín: MU Színház
Előadás: 2009. április 26.
