Régen készültem előadásra nagyobb várakozással és kíváncsisággal, mint a Művészetek Palotájában bemutatott Bill T. Jones koreográfiára. Az amerikai modern tánc egyik meghatározó koreográfusának és társulatának előadása igazi csemegét ígért.
Bár Abraham Lincoln nevét mindenki ismeri, tanulmányaiból tudhatja, hogy történelmi jelentőségét az adja, hogy kivezette országát az amerikai polgárháborúból, ugyanakkor eltörölte a rabszolgaság intézményét. (A polgárháborúnak volt magyar vonatkozása is: nemcsak az, hogy több magyar is részt vett benne, hanem az is, hogy az északi csapatok magyar nyelven írták rejtjeles üzeneteiket, hogy a déliek ne tudják megfejteni azokat.) Történelmi szempontból egyértelműen jelentős témát választott tárgyául a társulat. A történelmi utalásokban bővelkedő előadást mégis valahogy idegenként figyelhettük, valahogy úgy, ahogy egy amerikai nézhetné a magyar szabadságharc eseményeit táncban feldolgozva.
A hagyományosan történetmesélős narratíva több színben, időrendi sorrendben mutatja be Lincoln életének az amerikai történelemmel összefonódott eseményeit. A színtér a kezdőképben üres, csupán hat, a virginiai Capitolium oszlopaira emlékeztető klasszikus fehér oszlop áll a háttérben, illetve két szónoki emelvény jobb és bal oldalon. A fehér balettszőnyeg és a háttérben kifeszített fehér vászon tiszta papirosként várja a rájuk véshető történelmi jegyzeteket, egyszerű, tiszta jellegük a későbbi vetítések számára is felületet biztosít.
Fotó: Dusa Gábor
Az előadás Bill T. Jones bevezetőjével kezdődik, melyben az alkotó néhány mondatban előre összefoglalja, amit majd a színpadon látni fogunk. Felvázolja a narráció főbb pontjait, melyek társulatát a darab létrehozására ösztönözték, így többek közt utal arra, hogy Lincoln történelmi példakép az amerikai ifjúság számára. Előrevetíti, hogy a darab időben és területileg követi Lincoln életének és működésének szociális és politikai nyomvonalát, így Spriengfieldből Washingtonba vezet, majd vissza. Ez a kétirányú utazás képezi az előadás vázát.
A darab története pontokba szedve követi a háború eseményeit, megelevenedik számtalan csata, az unió színeit tükröző fehér-kék kosztümökben kavarognak a táncosok. A vetítés nemcsak a talaj és háttér nyújtotta fehér felületeket használja hatásosan, hanem a fehér oszlopok felszínét is, megidézi az Unió által elfoglalt és tönkrezúzott Richmond város romjait. Közben Lisa Komara éneke klasszikus, gospel és népzenei dallamokkal kíséri szakadatlanul a múltidézést.
Az előadás dinamikáját az áradás-megmerevedés adta pulzálás határozza meg, amely nemcsak a táncosok munkájában, hanem a fények használatában is megfigyelhető. Ahogy a fények is a két véglet: a mindent beborító-vakító fény és a félhomályos-árnyas atmoszféra közt mozognak, úgy a koreográfia is a meginduló lendület és a megmerevedett kép váltakozására, variálására épít - ez történelmi kontextusba helyezve a fényképezőgép exponálásának pillanatait idézi. Az exponálás köztes aktus a jelen és a múlt, az élő kavalkád és a holt anyag, az akció és a kép, az áradás és a megmerevedés között. Így - bármennyire is paradoxonnak hangzik - az előadás tablóképek sora dinamikus táncban elmesélve.
Fotó: Dusa Gábor
Az előadás interpretációjának legfőbb nehézségét a töménytelen adat és információ adja, mely helyszínek, évszámok és nevek formájában befogadhatatlanul zúdul a nézőre. Mivel a darab láthatóan követ egyfajta történelmi narrációt, a néző kényszert érez, hogy azonosítsa ezeket a történelmi tényeket, ahelyett, hogy hagyná az eseményeket áramolni és valami nagyobb folyamat részeként hatni. A sokszínűség és eklektika jegyében az előadás több oldaláról mutatja be egy-egy történelmi esemény különböző aspektusait, mégsem ad mankókat a nézőnek, hogy az hova pozícionálja a látottakat. Sem a historikus közeget, sem a konkrét eseményeket nem hozza elérhető közelségbe, de nem ás igazán az egyes elemek mélyére. Ugyanakkor a beazonosítható információhalmazt nem idegeníti el annyira, hogy asszociációs úton találjon a néző személyes párhuzamokat, önálló értelmezési lehetőségeket.
Úgy tűnik, a téma súlyosabban definiálja az előadást, mint hogy a koreográfus teljesen uralni tudja a darabot, mely így kissé zabolátlanul túlárad, és rátelepszik nézőire. Ahogy a kettős cím is jelzi: egyrészt vélhetően erős érzelmi indíttatás van a vállalkozás mögött, amely szinte egy szerenád az amerikai történelemnek az egyik legtöbb áldozatot követelő eseményéről; másrészt a konkrétum-kényszer mögött egyfajta küldetéstudat sejthető, melyet az alkotó feladatának érez megmutatni. Bár a darab szerkesztettsége, technikai és előadói kivitelezése (illetve a kettő összhangja) lenyűgöző, mégis marad valami áthidalhatatlan távolság az előadás és a befogadó között. Talán magából a történelmi témából, talán ennek nemzeti jellegéből adódik, hogy a néző nem távozik maradéktalan élménnyel.
Serenade/ The Proposition
Arnie Zane Dance Company
Díszlet: Bjorn Amela
Jelmez: Liz Prince
Világítás: Robert Wierzel
Hangtechnika: Sam Crawford
Koreográfus: Bill T. Jones
Helyszín: Fesztivál Színház
Idő: 2010. március 25.
További írások az előadásról:
Halász Tamás: Több úton a halhatatlanságba
- Bill T. Jones: As I was saying (Lőrinc Katalin)
Bill T. Jones
