Lorca - Bartókhoz, Kodályhoz hasonlóan - nemcsak világhírű művész volt, hanem a népművészet tudósa, művei az előző századok hagyományaiból táplálkoztak. Kaszídákat, gázeleket írt és (nép)zenét tanult Manuel de Fallától, megzenésítette szerelmes verseit, cigány románcait. A Ballet Flamenco de Andalucía és személyesen Cristina Hoyos is már számos előadásában foglalkozott Lorca műveivel (Vérnász, Yerma), ám ezúttal nem a drámái, hanem versei, dalai adják a vendégjáték témáját. Elsőre azt gondolná az ember, ez igen szerencsés választás, hiszen a flamenco nem egy társastánc műfaj, hanem egy individuális tánc, itt az előadó általában nem egy másik táncossal, hanem a gitárral, az énekkel, a ritmussal, a be-bekurjantó, a duende lüktetését átérző nézőkkel folytat párbeszédet. A líra is hasonlóan magányos, mégis nagyon kifejező műfaj. Az El Poema del Cante Jondo előadás vissza-visszatérő tévedése, vagy mondjuk úgy megoldatlan problémája, hogy a cante jondo szikár, kemény sirámát olykor szirupos agonizálássá vagy sziporkázó fiesztává változtatja.

Az előadás alcíme el Café de Chinitas, a malagai játékszín-kávéházat idézi, amelyet Lorca szintén megénekelt. A színpadon egy ilyen kávéház van berendezve, sötét fából faragott, olykor a táncosokkal együtt táncoló, görgethető kisszínpad áll középen, körülötte asztalok, csillárok, később gyertyák, a színpad hátsó traktusát pedig egy hatalmas színes üvegfal választja le, forgóajtón járnak ki-be az „utcáról" az emberek ebbe a kávéházba. Talán kicsit szűkös a Thália Színház színpada, mikor az összes táncos egyszerre jelenik meg rajta, de gyakorta - a műfajnak sokkal jobban kedvező - szólókat, duókat, triókat táncolnak a kisszínpadon az előadók, az asztaloknál a többiek tapsolva adják a ritmust, a compast, énekelnek, zenélnek. Lorca Café cantante című verse szinte leírja, amit a színpadon láthatunk, a míves és praktikus díszlet, a gazdag, olykor kifinomult, máskor szivárványos jelmezek keltette hangulatot: „Sok kristálylampion / s tükrök zöld lánca. / A színpad félhomályán / Parrala nagy tiráda / hevével hatna épp / a halálra. / Szólítja, / s hiába. / Szólitja, újra csak. / Magába / fojtja könnyét a néző. / S a zöld tükrökben táncra / lebben a hosszú selymek / uszálya." (Molnár Imre fordítása)

A játék ezen a kisszínpadon kezdődik, Fabiola, az est három énekese közül az egyetlen női előadó parókában áll, zöldmohaszerű, hosszú uszályos ruhában, és énekli keservesen Lorca versét, az Alvajáró románcát egy kútba fúlt cigánylányról. Ez a sirató keretezi az előadást, a végén Fabiola ismét a színpadon áll és énekel. A koreográfia a keretversen belül számos szilánkra törik, tarka forgatag, a huszadik század elejei polgárháborús Spanyolország figurái jelennek meg: különböző katonai zubbonyos alakok, félkarú kivénhedt veterán, tarka ruhás hölgyek, nyalka legények, cigánylányok, asszonyságok, még egy-két torreádor is felbukkan. Az össztáncokon kívül legalább tíz szólót, duót, triót is láthatunk. Talán a táncszínházi stílus miatt, az erőltetett történetmesélés folytán egynéhányan túlzásba esnek, nem a kitűnő tánctudásukat használják, nem elég számukra a flamenco kitett érzelmessége, egyik ripacs módra elalél, másik kezébe temeti arcát, és összerogy fájdalmában. Láthattunk derűs duókat, évődő össztáncokat, bájosak voltak, csak kevéssé illettek a cante jondo formához. Számomra a legemlékezetesebb tánc mindközül két női alakítás volt, profizmusukat nem homályosította el modorosság: az egyik egy fekete csipkekendővel előadott haláltánc, a másik egy kasztanyettás siguiriya. „...Éjszín lepkék örvényében / barna lány hajlós lépte. / Nyomában könnyű ködkígyó fehére." (Lorca - A seguririya tánclépésre - Rab Zsuzsa fordítása)

A flamenco előadások szerves része az élő zene, az énekes jelenléte. Három dalnok szerepelt, Fabiola, Vincent Gelo, Miguel Rosendo, két fürge ujjú gitáros, Andrés Martínez és Ramón Amador valamint Roberto Carlos Jaén, aki ütőhangszereken játszott az előadásban. De míg az énekesek jelentős szerepet kaptak, olykor a kisszínpadon egy-egy dalt a tánctól függetlenül is előadtak, addig a zenészek háttérbe szorultak. A bejátszott zenei anyagokkal tökéletesen egybesimultak a színpadon élőben játszott dallamok, mégis az előadás minden musicalszerű modorosságánál jobban zavart a hangosítása. Az erős térmikrofon minden cipőkoppanást, tapsot könnyűszerrel továbbított, valamennyi jajszó zengve zengett az énekesek ajkán, végül minden hang egy tökéletes ritmikájú, de tömör és számomra túl hangos hangfelületté tapadt össze, az akusztikus hangzását vesztett zene eltávolított az előadástól. Oázisként hatott a rivalgásban az El silencio című vers előadása, ahol néma csöndben táncolt a torreádor, ugyanakkor az előadó lélegzését ekkor is úgy lehetett hallani, mintha mellettem ült volna az erkélyen. A közönség mégis hasonló hangerővel, üdvrivalgással, dübögéssel hálálta meg az előadást, úgy tűnt a nézők jelentős többségében mindvégig ott lüktetett a duende.

El Poema del Cante Jondo (en el Café de Chinitas)

Ballet Flamenco de Andalucía

Federico García Lorca művei alapján

Forgatókönyv és színpadi adaptáció: José Carlos Plaza

Jelmez: Pedro Moreno

Fény: Paco Leal

Zene: Pedro Sierra

Koreográfus, művészeti vezető: Cristina Hoyos

Előadók: Cristina Hoyos, Mariano Bernal, Cristina Gallego, Rosa Belmonte, María del Mar Montero, Rocío Alcaide, Zaira Santos, Patricia Ibáňez, Marta Arias, José Luis Vidal, Jesús Ortega, Jacob Guerrero, Javier Crespo, Daniel Torres, Abel Harana, Juan A. Jiménez

Helyszín: Thália Színház

Más is látta:

Kinczel Ákos: Flamenco olvasni nem tudóknak

Tóth Ágnes Veronika: Magányos dalnok a tömegben

Videórészlet

youtube