Azóta - saját bevallásuk szerint - mást sem csinálnak, mint e régóta dédelgetett álmokat valósítják meg. Bár előadásaik nem tartoznak a könnyen fogyasztható kategóriába, a közönség szeretete és a kritikusok elismerése elkíséri őket mindenhova, s hogy ez miért van így, azt a Budapesti Őszi Fesztiválon bemutatott két előadásuk alaposan megmagyarázza.
Idős házaspárokra, igaz barátokra szokás mondani, hogy az évek során elkezdenek hasonlítani egymásra - nem könnyű nem észrevenni a hasonlóságot a táncos Burrows és a zeneszerző Fargion között. A Trafó gyéren bevilágított színpadára két középkorú, farmernadrágos, kopasz férfi lép ki, mindkettejük szemében valami huncut kis csillogás. Ez a bizonyos tekintet a legfontosabb dolgokról beszél: az alkotás élvezetéről és a barátságról, amely összeköti őket.
Metaforák sora jut az ember eszébe a két figurát figyelve: kiskamaszok között létezik effajta pajkosság, mint akik tücsköt, békát, bogarat rejtenek osztálytársnőjük táskájába, és lélegzetvisszafojtva várják a hatást. Vagy: két barát, két felnőtt férfi, akik közös estéjüket nem kocsmában vagy egy focimeccsen töltik el, hanem egy színházteremben. S számunkra úgy tűnik, hogy nincs is ebben semmi rendkívüli: a két előadó ugyanis játszi könnyedséggel von be minket az előadásba, s már az első percben oldott hangulatot teremtenek a közönség és maguk között.
Tekintélyes múlttal rendelkező alkotókkal van dolgunk: Jonathan Burrows az angol táncművészet egyik legelismertebb alkotója, aki a Royal Ballet-ben kezdte pályafutását, s együtt dolgozott többek közt William Forsythe-tal; Fargionnal együtt mindketten a brüsszeli PARTS-iskola tanárai. A Trafóban bemutatott előadások egy duett-trilógia részei (Three Duets), az első este látható Both Sitting Duet a trilógia első darabja, melyben az előadók egy-egy széken ülve „táncolnak"; a második este játszott Speaking Dance-ban pedig végtagjaik helyett a hangszálaik kezdenek „ritmikus gimnasztikába". A trilógiát négy éven (!) át készítették az alkotók, az egyes darabok pedig színházművészeti ritkaságok, az előadóművészet legmagasabb fokán művelve.
A Both Sitting Duet és a Speaking Dance szerkezetében és tálalásában igen hasonlít egymásra, Burrows és Fargion minimális eszközöket használ a rendkívül bonyolult hang-és testritmikai képletek előadására. Díszlet nincs, csak két szolidan megvilágított piros üléses szék (mely rendkívül elegánsan hat), az előadók lezser, hétköznapi ruhában (farmer, póló) lépnek fel mindkét este. Amikor kilépnek a takarásból, a nézőközönség egy része - vélhetően az alkotópáros állandó nézői /rajongói - tapsolni kezdenek, színházi előadásban ilyet sosem tapasztalhatunk, csak ha a pódiumon zenészek tűnnek fel.
Nehéz műfajilag meghatározni, mit látunk kétszer negyvenöt percben a színpadon, táncot vagy koncertet? A Both Sitting Duet elsősorban a felsőtest, a karok, az ujjak mozgatásáról szól: összetett mozgássorozatokat láthatunk, melyek az ismétlődésre, a variabilitásra épülnek. A zenei szerkesztésmódra az előadást követő beszélgetésben meg is kapjuk a választ: az előadás Morton Feldman zeneszerző hegedűre és zongorára íródott kottájának mozgásra való átültetése. Burrows és Fargion megtartják Feldman művének alapanyagát, a ritmust (a tempón természetesen változtattak), de kivették belőle a hangszeres zenét, a Both Sitting Duet teljes némaságban történik.
A koreográfia mozgásanyagában sincs semmi „különös": végigsimítják nadrágjuk szárát, köröznek, vezényelnek karjaikkal, számolnak ujjaikon, olykor lehajolnak, megérintik a földet vagy a nadrágszárukat, csupa egyszerű, hétköznapi mozgást végeznek (amiket nagyjából akkor is elvégez az ember, mielőtt kilép a lakása ajtaján), de a megfelelő módon mixelve, ellenpontozva, csúsztatva hajtják végre a színházi közegben.
Érdemes megfigyelni, hogyan alakul a két karakter kapcsolata, változik-e személyiségük a két előadás során. Lényeges átalakulás leginkább az olasz komponistánál figyelhető meg; a róla kapott képünk pontosodik, személyisége árnyaltabbá válik a második este végére. A Both Sitting Duet-ben vállaltan ő a precízebb, karmesterhez illő komolysággal végzi dolgát. Burrows magabiztosan mozog a tánc talaján, talán ez is az oka annak, hogy többször reagál a nézőtérről vagy a külvilágból érkező hangokra, incselkedően, játékosan kitekint társára. Fargionról eközben az a benyomásunk, hogy fegyelmezetten a feladatára koncentrál. Viselkedésével ellenpontozza Burrows rosszcsont kisfiú szerepét, de ebben a szigorúságban van valami rendkívül humoros. Másnap, amikor a Speaking Dance-ben a szavak és a zene világa válik meghatározóvá, Fargion leveti álarcát, teliszájjal harsogja az olasz népdalokat, szájharmonikázik, és fújja a xilofont, egyszer sem tűnik el szája szegletéből a hamiskás, huncut mosoly.
Burrows és Fargion kétszólamú kergetőzése, fughettája becsapós, elhiteti ugyanis velünk, hogy mennyire egyszerű élvezhető, szerethető művészetet létrehozni. Pedig egyáltalán nem az.
Both Sitting Duet, Speaking Dance
Jonathan Burrows-Matteo Fargion
Alkotók, előadók: Jonathan Burrows, Matteo Fargion
Helyszín: Trafó
Időpont: 2009. október 12-13.
Maul Ágnes: A csirke meg a kakas
