A Budapesti Őszi Fesztivál egyik jelentős külföldi vendégjátéka pedig minden bizonnyal azért nem a MU Színházban vagy egyéb, bensőségesebben körülülhető térben kapott helyet, mert díszlete egy óriási, részleteiben mobilis állványzat, melyhez nem csupán kellő belmagasság, de megfelelő színpadi gépezet is szükségeltetik. Az előadás szcenikai megjelenése azonban teljes ellentmondásban van azzal az intim, minimális hang- és testmozgásra épülő szertartásjátékkal, amely a d’avant („azelőttről”) című előadást jellemzi.
Ki is jegyzi tulajdonképpen ezt a furcsa alkotást? A színlap alkotó/előadó társulatként a német Sacha Waltz and Guests együttest tünteti fel, ám mint ugyanonnan kiderül: a négy szereplő közül kettő kapcsolódik az említett társulathoz, kettő pedig a belga Les Ballets C. de la B.-hez, a darabot pedig közösen állították össze. Ami közös a négy férfiban: mindegyikük tud táncolni, táncot alkotni (hogy is kételkednénk efelől például Sidi Larbi Cherkaoui személyét illetően, aki az említett belga társulat motorja); valamint: énekelni, s nem is akárhogyan, nem is akármit.
Közös műhelymunkájuk (melynek gyakorlatilag „show-case”-e ez az előadás) arra irányul, hogyan lehet az úgynevezett régizenét, tehát középkori és reneszánsz zenei alkotásokat élő énekhanggal kortárs táncosként színpadra vinni, ahol tehát a táncosnak nem csupán a tagjai, a törzse, de a torka is dolgozik… Nos az eredmény felemás: egyfelől megdöbbentően szép, másfelől tele megtorpanással, a különböző médiumok együttélési zavaraival.
A mű építkezése mozaikszerű: mindig épp valaki a központba kerül, aztán másik kettő, végül újabb csere: kisebb-nagyobb ötletek váltakozása jelzi a jelenetezést másfél órán át. Beszéd nem hangzik el a színpadon, csupán ének vagy kiáltás, mégpedig kihangosítás nélkül, más zene pedig egyáltalán nem szólal meg soha. Ennek – tehát a gépzene hiányának – üdítő humánuma akkor érvényesülne igazán, ha a darab intimebb térbe kerülne: így a távolabb ülők számára (akik a Madách teljesen vízszintes és mély nézőterének „köszönhetően” a színpad talaján történteket legfeljebb csak nyújtózkodva láthatják) halovány, gyakran vértelen volt, elhallgatásaik pedig – ha közben a mozgás is alig volt érzékelhető – üresjáratként hatottak, és nem csönd gyanánt.
De hogyan párosul a régizenei számok eléneklése a kortárs tánccal? A régi stílustól teljességgel független nyelvezetű mozdulat-színházat látunk inkább, bonyolultabb táncmozgások itt nemigen jöhetnek szóba, hiszen a folyamatos lírai legato éneklés mellett azt fizikailag igen nehéz is lenne teljesíteni. Így aztán inkább mímes, groteszk mozgásokkal felépített kis epizódok sorjáznak egymás után.
Ezeknek a jeleneteknek nincs epikus értelemben elejük és lezárásuk: egyikből sem vezet konkrétan semmi sehova, hordozó anyaguk pedig a bizarr, a szarkasztikus humor. Kicsit olyan, mintha négy szomorú zenebohóc találkozott volna egy elhagyatott építési területen, s ha már így esett, hát játszanak, s kicsit énekelnek is...
Jó néhány megejtő kép (a keresztre feszítettséggel történő játék, a groteszk öltöny-csere, a bíbelődés a tárgyakkal) iróniája és mozgásanyaga Nagy Józsefre (Joseph Nadj-ra) is emlékeztetheti az őt ismerő nézőt, ahol pedig nagyobb a testek gabalyodása, ott a 70-80-as évek amerikai kontakt-csapata, a Pilobolus is „beugrik”.
A díszlettel és a különböző kellékekkel kitalált kisebb-nagyobb truvájok egy része szintén elsikkad a nagy térben, és minduntalan azt érezzük: jobb lenne közelebb ülni hozzájuk. Az utolsó, talán a leghosszabb egybefüggő jelenet során pedig az is kiderül: jobb lenne magasabban is ülni, sőt kizárólag föntről látható tisztán az, ami eddig a földszint számára nem volt érzékelhető: a picit leeresztett forgószínpad betontéglákkal van kirakva. Ezekből kezd szép lassú és hosszú építkezésbe az egyik férfi: először dominósor-szerű körkerítést építve kórusban éneklő társai köré, majd szisztematikusan piedesztált halmozva mindhármójuk lépegető lábai alá – valódi szép rítus ez –, hogy aztán a végén az egész különös építmény beomoljon. Kár, hogy csak a tapsrend világítása olyan, amilyenben megpillanthatjuk ennek a különös padlózatnak a szikár szépségét.
A négy előadó közül senkit nem lehet kiemelni, egytől egyig mélyen érzékenyek: Juan Kruz Diaz de Garaio Esnaola, Sidi Larbi Cherkaoui, Luc Dunberry, Damien Jalet remélhetően folytatják még a közös játékot, hogy megtalálják az igazi közegét is.
d’avant
Sacha Waltz and Guests
Alkotó-előadók: Juan Kruz Diaz de Garaio Esnaola, Sidi Larbi Cherkaoui, Luc Dunberry, Damien Jalet
Idő: 2010. október 10.
Helyszín: Madách Színház
Más írások ugyanerről:
Videórészlet:
