A felsorolt darabok közös vonása, hogy az alapanyagot a koreográfus szabadon kezeli - ebből a szempontból a Traviata tovább lép a Varázsfuvola lineáris, epizódhű szerkesztési elvénél, és inkább a Turandot közfürdő szabad asszociációs irányára rímel: a Traviatának címében van a legtöbb köze a kiindulási alapnak választott operához. A klasszikus darabokat az alkotó ugródeszkaként használja, ahonnan örökzöld témák közé veti magát - néha nagy lendülettel, izgalmas ívben, máskor a nehézségi erőtől hajtva és kevésbé elegánsan, afféle dinamikája vesztett pottyanással. Jó és rossz, szerelem és halál, eltévelyedettek és eltévelyítők; adott tehát az irány és az erős kezdőhang, ám ettől kezdve a koreográfus magára van utalva; a fehér lapot ki kell töltenie jelentéssel és feszültséggel. Kérdés, sikerül-e.

A Dumas-regény alapján készült Verdi-opera sorsa önmagában is tanulságos mese erkölcsről és képmutatásról: az ősbemutatóján elbukott opera a nagyközönség számára emészthetetlenül kortárs sztoriját áthelyezték egy évszázaddal korábbi díszletek közé, így a megtévedt bűnös lélek - a szerző személyes érintettsége miatt kifejezetten ragaszkodott ehhez - legalább halálában szalonképessé vált. A kurtizán-tematika tökéletes kiindulási pont a férfi-nő viszony boncolgatásához, ebből a sejtelmes origóból letapogathatjuk az erotika és az erőszak látens, tudatalatti vonulatait - ennyit persze anélkül is tud a néző, hogy egy percet is látna az előadásból; a gond az, hogy amikor lemegy a függöny, akkor sem vagyunk okosabbak. A hangulat sem tud megfogni, nem kerít hatalmába minket az azonosulás- vagy rácsodálkozás elemi érzése. Olyan ez, mint a telefonszex - csak itt képekkel magyarázzák, mennyire jó nekünk. (Vizuális lény lévén az ember, a mozdulatnak a szónál is hatásosabbnak kellene lennie, és mégsem.)

Vati Tamás, Krausz Alíz - Fotó: Dusa Gábor

Pedig a kezdőhang remekül el van találva: a szigorúan puritán, szűkre szabott színpadi teret embermagas paravánfal határolja, a táncosok a puha, grafitszínű selyem szorosan egymás mellé helyezett csíkjai között csusszannak be a színpadra. A jelmezek egyszerűek és kifejezőek: fekete és fehér ruha, alóla fekete fehérnemű villan ki. Aztán vörös fehérnemű, vörös ruha. Végül visszakapjuk a kiinduló kép feketéjét, némi vörössel vegyítve. Díszlet nincs, csupán hét habszivacs tábla, amit pillekönnyű paravánként, aréna-falként, a semmibe vezető lépcsőként vagy épp ad hoc heverőként használnak a táncosok.

A zenei montázs Philippe Héritier munkája; a kortárs svájci zeneszerző nem először ír Bozsik-darabhoz zenét (ld. Táncterápia). Az eredeti Verdi-áriákat eltorzítva, karcosan, visszhangosan halljuk viszont; áthallások ezek a szó igazi értelmében, egy másik korba, egy másik életbe - egy másik emberbe? Az effektek között sok a nedves-párás hang, a vízcsobogás, a monoton, ütőhangszeres kattogás. Héritier torz, széteső világot fest elénk, ahol már a harmónia visszhangja is beszennyeződött, és csak az új effekt-szekvenciák állhatnak össze rendszerré ideig-óráig, hogy aztán azok is beleolvadjanak az ólmosan hömpölygő audio-masszába.

Amennyire tiszta és egyszerű a színpadkép, a jelmezek és a zene, annyira komplikálatlan a „szereposztás" is: adott hét Traviata, hét (bukott vagy mennybe menesztett, a megfelelő aláhúzandó) nő és hét férfi - hét hősszerelmes? hét hipokrita? hét kurtizán-kuncsaft? Ki tudja. A szerepek összeolvasztásának és felcserélhetőségének hangsúlyozása magában hordja a veszélyt, hogy elvész a mondanivaló, elsikkadnak a hangsúlyok, ezért az arctalan tömegből Bozsik kiemel egy fő-Traviatát (Krausz Alíz) és egy fő-Alfredo-Doupholt (Vati Tamás); az ő küzdelmüket, marakodásukat, összeférhetetlenségüket és hűtlenségüket sokszorosan tükrözi a szólók és tuttik operaszínpadot idéző egymásutánja.

A kezdőképben a szólamvezető Traviata a habszivacs lapokból rakott ágyon hever, a „támlán" hanyagul ül a szólamvezető Alfredo-Douphol; az ágy szélén csomóba gyűrve a fekete ruha, előtte egy Óz, a csodák csodáját idéző rubincipő. A nő öltözik, elmegy, visszajön, mint egy film-visszajátszásban. A kép többször megidéződik a darab folyamán, a visszatekert képsorokkal együtt; reflektorfényben a kiszolgáltatottság, ami folyamatosan igaz az élet minden pillanatára, legyen szó múltról, jelenről, jövőről. A fal hasítékain becsusszannak a fekete ruhás nők, és a férfiak hátán lépkedve egyre magasabbra egyensúlyoznak, hogy végül egy sokadik karjában végezzék. Ismét női szenvedéstörténetet láthatunk, a férfiak sokszor csak kellékszinten folynak bele a történetbe, mellékszereplőkké degradálódnak a sorsukból talán már kitörni sem vágyó traviaták mellett.

Fotó: Dusa Gábor

Az egyik képben a fekete lapokból épített zuhanyfülkében (a háttérben vízcsöpögés) a férfiak sorra járulnak a vörös alsóneműre vetkőzött nőhöz, majd a másik oldalon vörös pólót rángatnak magukra; a bűn (a szerelem? az erőszak? a pénzen vett, dekára mért öröm?) mindkét felet beszennyezi, de legalábbis nyomot hagy rajta, benne. Máskor a nő (szintén Krausz Alíz) kihívó mozdulatokkal ellejt a matrac-paravánjaikat félkör alakban felállított férfiak előtt; piros térdzokniban pózol a fülkéjükből leskelődő fétisrajongóknak.

A táncosnők hajának (ez is fétis!) fontos szerep jut: legyen hosszú vagy félrövid, göndör vagy egyenes, kiengedik, copfba fogják, férfi partnereik annál fogva forgatják, terelgetik őket. A mozdulatanyag nem szakít a Bozsik-hagyományokkal, a táncosok mintha mégsem tudnának belesimulni a bipoláris szerepbe; a folyamatok erejüket vesztik, megzökkennek. Kizökkentenek. Krausz Alíz az, aki legerősebben képviseli a koreográfus által felvázolt vonalat, önazonos traviata-figurává küzdi magát, akit gumibabaként rángatnak, mégis figyelni kell rá. Vati Tamás mintha a szokásosnál halványabban és vértelenebbül adná az ellenpontot, Kalmár Attilától is többet szoktunk meg; úgy általában hiányoznak a domináns hímek (vagy, a Turandot közfürdőre gondolva, a nagyvonalúan flegma hímek). Lépten-nyomon hiányérzetünk támad, olyan kérdések fogalmazódnak meg bennünk, amelyek nem elgondolkodtatnak, hanem túl könnyen és gyorsan adják a választ. A telefonszex nem visz el a csúcsra.

A feketétől indultunk és visszajutunk a feketéig; újra a habszivacs ágyat látjuk, rajta a Nő. Elhelyezkedik, felénk fordul. Széttárja a combját, és a fekete ruha alól még egyszer utoljára ránk kacsint a vörös. Ahogy a darab kezdetén látott férfilépcső, ez a geg is poros, fáradt és fárasztó. Olyan mondat végére tesz pontot, amiből csak azt olvastuk ki, amit már úgyis tudtunk: az élet nem habostorta, és Bozsik Yvette ezúttal sem hatolt elég mélyre. Vagy túl hamar csapta le a kagylót.

Traviata

Bozsik Yvette Társulat

Tér: Pető József, Vati Tamás

Fény: Pető József

Zene: Verdi nyomán Philippe Héritier

Koreográfus: Bozsik Yvette

Előadók: Krausz Alíz, Gombai Szabolcs, Vati Tamás, Balkány Kitty, Fülöp Tímea, Góbi Rita, Hasznos Dóra, Vivien Ingrams, Samantha Kettle, Csere Zoltán, Kalmár Attila, Székely Szilveszter, Tuza Tamás, Vislóczki Szabolcs

Helyszín: Nemzeti Táncszínház

Az előadásról olvashatók másfajta vélemények is a neten:

Sisso: Opera bár

Tóth Ágnes Veronika: Függőségi Viszonyok