Egy szuperbűnöző, egy bűnbanda, egy különleges bűntett, huszonöt képkocka, harminchat remekmű, egy züllött magánkopó, két pisztoly, két nő, két Elvis, két mell, két farpofa és három szín – mindez felrázva, nem keverve. Így fest Milorad Krstić és Horváth Csaba újabb akciója, a Ruben Brandt című előadás, ahol ezúttal Krstić volt a főnök, Horváth pedig játszotta a főnököt.

A Fekete Kanapé – jutott eszembe Ady után szabadon Fodor Zoltán Tudatalatti című táncfantáziáját nézve. Az alkotó egy korábbi darabja, a Kizökkenve bútormotívumát továbbgondolva, sőt, szó szerint továbblendítve építette fel legújabb koreográfiáját.

A Forte Társulat új előadása – melynek 2011. február 18-án volt a bemutatója a Trafóban – ’56 apropóján készült. A címe Revolution, alkotója a provokatív témafelvetéseiről és csípős humoráról ismert angol koreográfus-előadó, Nigel Charnock, aki november óta próbált a társulattal.

Egy tangóharmonika és egy Frenák-koreográfia. Az előbbiből előcsalt hangok átírják minden korábbi tapasztalásunkat a harmonikamuzsikáról. Utóbbi eszközei között nem találunk semmit, amit ne láttunk volna már egy korábbi Frenák-előadásban. A zene, a közeg, a tánc kölcsönhatásából mégis megszületik valami váratlan varázslat.

A Tünet Együttes legújabb előadása semmilyen szempontból nem túl eredeti alkotás. Témája: az élet értelme és értelmetlensége, a magány és a halál, a véletlen, a „mit tettél le az asztalra" problémája az eddigi előadásaikban mind-mind megjelent már. Formája: a fülhallgató alkalmazása, csatornát és előadót váltogató befogadása szintén nem új keletű technikai ötlet. Ám Az élet értelme nem az eredetiségében, hanem az egyediségében rejlik!

A színlapon gyászjelentés: szól elvesztettről és elveszítőről; komikus hirtelenségről, ágybavizelésről és nyomaink maradandóságáról, leolvashatóságáról. Az elmúlás után „szegényebb lett a szegény világ, és még csak észre sem veszi”. A Gyász című előadás az elmúlás kérdését a művészet halálának és a művészek gyászának szempontjából teszi fel. És humorosan megvillantja a művészet nélküli szegény világ képét.

Azokat az óvodásokat, akiket „új mozdulatművészeti mesejátékot” látni hoztak a Nemzeti Táncszínházba, a Magyar Mozdulatművészeti Társulat csúnyán becsapta. A Répa, retek, mogyoróban nincs se mese, se művészet. Mozdulat is éppen hogy. Amit elénk tálaltak, nem volt más, mint egy tévéshow gyatra imitálása.