Barta Dóra újabb munkáiban a tánc és a színház közötti átjárókat nyitogatja. Ez jellemző új bemutatójára is. A kaméliás hölgy a táncszínház és a drámai színház elemeit vegyíti, a verbális és a mozgásnyelvi kifejezésmódokat váltogatja, egyaránt szerepelnek benne színészek és táncosok.
A kaméliás hölgy klasszikus történethez nyúl, ifj. Alexandre Dumas 1848-ban megjelent népszerű regényéhez, illetve a szerzőnek ebből készített színjátékához (melyet először 1852-ben mutattak be Párizsban). Az önéletrajzi ihletésű mű(vek)ben a romantika nagy és banális mítoszai szólalnak meg: az egymásnak rendelt fiatalok nagy és igaz szerelme, amelyet az értetlen, sőt ellenséges társadalmi közeg tesz tönkre; az álszent, képmutató morállal szembeni lázadás, amelynek lényege az, hogy az ember önértéke nem azonos azzal a szereppel, amelybe a társadalom kényszeríti őt. A nagy egyéniség és a bornírt társadalmi közeg konfliktusa, amely az értékek visszavonhatatlan széttartására utal: a személyiség (vonz)ereje és társadalmi presztízse kényszerűen szétválik egymástól, és legfeljebb csak képmutatás teremtette kétértelmű helyzetekben fedheti pillanatokra egymást. Így lehet Marguarite Gautier, az egyik legvonzóbb párizsi nő a férfivilág középpontja, miközben kurtizánként, többszörös kitartottként lényegében társadalmon kívüli életet él. Ez ellen a „közmegegyezés" ellen lázad fel Armand Duval, amikor nem a nőt akarja megszerezni magának (ehhez nincs is elég pénze), hanem a tiszta szerelmet kínálja fel számára. Így születik meg közös lázadásuk, amelyben vidékre vonulnak, és megpróbálnak csak egymásnak élni. Ezt töri szét a fiú apjának zsarolása, amely visszakényszeríti a fiatalokat a képmutató társadalom kétértelmű cselekvései közé: A lány önpusztítással felérő önfeláldozása a fiú szemében eleinte árulásnak tűnik, amelyért csak a halálon túli igazságszolgáltatás kecsegtet jóvátétellel.
Lázár Eszter, Csere Zoltán - Fotó: Gál Gábor
Nem teljesen egyértelmű azonban, hogy mi az egri előadás alkotóinak szándéka ennek a témának a színrevitelével: pusztán a romantikus történetet akarják újramesélni, vagy a nagy, elemeiben többszörösen elkorhadt, de egészében masszívan élő mítoszra próbálnak rákérdezni. Az előbbi feltételezést erősíti az előadás alcíme (romantikus történet), de az utóbbival kecsegtet az előadás indítatása: egy filmrendező (Kaszás Gergő) Marguarite Gautier után kutat, szeretne filmet készíteni az életéről, ezért azokat a férfiakat faggatja, akik ismerték őt. A „tanúk" egybecsengő, vissza-visszatérő mondata („úgyse értheti meg őt") azt a várakozást kelti (a romantikus történeten túl a romantikus mítoszra is kíváncsi nézőben), hogy egy különleges személyiség titkaiba próbál majd beavatni az előadás.
Ehhez képest csalódást kelt, amikor az előadás az első negyedóra után visszatér a linearitáshoz és egy jóval hagyományosabb elbeszélésmódhoz. És így az derül ki, hogy az előadás indítása sem a kérdésfelvetések ösztönzésére szolgált, inkább csak a történet expozíciójának problémáit oldotta meg: nem kell hosszasan bíbelődni a történet felépítésével, hiszen a „tanúk" által felvetett motívumok és az általuk elmondott információk gyorsan bevezetnek abba a világba, amely az expozíciót követő részben meg is elevenedik az előadásban.
Csere Zoltán, Lázár Eszter - Fotó: Gál Gábor
De nagyon vázlatosak a prózai jelenetek, nemigen engedik, hogy megtörténjen a szereplők között az, amiről a történet szól. Ugyanakkor szó sincs arról, hogy amit nem mondanak el a szavak, arról a tánc beszél, mert az előadásnak sajnos nem egyenrangú kifejezőeszköze a kétféle színházi nyelv. A tánc inkább csak betét jelleggel jelenik meg benne. Többnyire a két főszereplő szerelmes jelenetei folytatódnak táncban: a prózai színészek helyére a rendező ügyesen becsempészi a táncosokat, hogy az érzelmeikről szavak nélkül beszéljenek tovább. Olyanok ezek a kettősök, mintha egy el nem készült romantikus balett részleteit látnánk, áradó zenére sodró lendületű esztétikus mozdulatokat látunk, amelyet csak egy-két groteszk jelzés színez. Így a tánc nem hogy kiteljesítené a prózai jeleneteket, hanem sok mindent vissza is vesz belőlük. Míg ugyanis Marguarite Gautier (Járó Zsuzsa) és Armand Duval (Ötvös András) szerelmes szavaiban - a helyzetükből, előéletükből következően - állandóan van egyfajta feszültség, eldöntetlenség, a tánc inkább csak az összetartozásukról próbál meg beszélni. Sőt a halálon túli örök szerelem toposzát is felidézi az (az egyébként szép) kettős, amelyben Armand (Csere Zoltán) életre próbálja kelteni az ernyedten fekvő, majd fokozatosan a táncban életre kelő Marguarite-ot (Lázár Eszter). Ugyancsak a romantikus konvenciókat idézi az a megoldás is, hogy a Halál (Túri Lajos) mint egy allegorikus figura végigkíséri (sajnos inkább csak asszisztálja) Marguarite életének utolsó fázisait.
Dumas: A kaméliás hölgy
Gárdonyi Géza Színház, Eger
Bognár Róbert fordításának felhasználásával írta: Almási-Tóth András
Díszlet: Cziegler Balázs
Jelmez: Földi Andrea
Fény: Pethő József
Dramaturg: Almási-Tóth András
Rendező-koreográfus: Barta Dóra
Szereplők: Kaszás Gergő, Járó Zsuzsa, Lázár Eszter, Ötvös András, Csere Zoltán, Safranek Károly, Vajda Milán, Saárossy Kinga, Tunyogi Péter, Kulcsár Noémi, Nagy András, Túri Lajos, Horváth Zita, Kiss Róbert, Zombori Dorottya, Nagy Eszter, Feledi János
