A Budapesti Tavaszi Fesztivál-on bemutatott darab dramatikus táncszínházi előadás, melyben az alkotók egy narrátor segítségével tesznek vallomást a magyar néptánc virtuozitásának eredetéről, és a magyar táncoslélekről. A táncolni nem tudó narrátor (Chován Gábor) a parkett szélén álmélkodó, csetlő-botló figura, akinek valljuk be, nincs sok tehetsége a tánchoz. Gyermeki naivitással csodálkozik rá a „magyarok táncára", és irigylésre méltó lelkesedéssel ismerteti a csárdás filozófiáját. Az egyszerű, mesés dramaturgiai ívű darabnak mégis jól áll a narrátor túlfűtöttsége, mert a fentiek ellenére sikerül elkerülnie a patetizmust, gyakran finom iróniává formálva azt.

A darab az 1900-as évek első évtizedeiben játszódik, amikor „már nem csak a városokba, a falvakba is jártak tánctanítók, akik a polgári és divattáncokat is megismertették az érdeklődő falusi ifjúsággal." Makovínyi Tibor archaikus tánczmestere is azzal a céllal érkezik a vidékre, hogy mazurkára, polkára és magyaros figurákra tanítsa a fiatalságot. A hórihorgas táncmester igazi poroszos jellem, konzervatív figura, aki igyekszik távoltartani magát mindenfajta érzelemtől. Makovínyi játékának valószínűleg ez a legnehezebb része: mímelni és már-már balettes könnyedséggel előadni a verbunkot és a magyaros figurákat. Mégis elhisszük neki, hogy ő a messziföldről érkezett táncmester, aki pukedlizni és köszönni tanítja a heves vérmérsékletű ifjakat.

A hét tételből álló darab kezdetén magányosan, kezét fejébe temetve ül egy padon, a színpad bal sarkában, ahogy világosodik a háttér, halványlilás fényben egy rácsos szerkezet, egy iskola ajtaja-ablaka bontakozik ki, mely mögött egymás hegyén-hátán rengeteg apró szempár kukucskál. A táncosok mellét a büszkeség veti szét, és alig várják, hogy bemutathassák neki tánctudásukat.

Majd megkezdődnek a táncórák, s a kezdeti bájos ügyetlenkedések után gyorsan rááll a lábuk a mester által mutatott lépésekre. A táncosok vadak és ösztönösek, lételemük a tánc, a polka és a mazurka fékevesztett magyar táncba torkollik. A mester hiába próbálja légies, könnyed mozgásra tanítani őket, azok úgy „tapossák a földet, mint száz cséplőhadaró."

A táncmesternek hamar rá kell jönnie, hogy az ő feladata csak látszólag a tánctanítás, s nem is a tánc szeretetét kell megtanítania e fiataloknak, hanem azt a viselkedési formát, ami a műtáncokhoz, a városi polgárság táncaihoz társul. A táncosok - sikertelen - megzabolázása okozza számára a valódi problémát.

A tánczmesterben két ellentétes erő feszül egymásnak, a puszta forma és szenvedély, s megértjük, hogy a darab nemcsak a színlapon leírtakról szól. Legyen szó balettről, kortárs táncról vagy néptáncról, a lényeg csak akkor jut el a befogadóhoz, ha e kettő karöltve támogatja egymást. Forma nélkül könnyen félresiklik a lendület, lélek nélkül csak üresen kongó formák maradnak. A művészet alapvető szabályai sosem változnak.

Ahogy egy jó fabulában, nemcsak a fiatalok tanulnak a mestertől, hanem ő is tanítványaitól: felszabadultság érzését és a tánc örömét tapasztalja meg általuk, hogy a botoló és a verbunk valóban a szívéből szóljon - s a bot ne csak puszta kellék legyen, amit az előírtak szerint forgat a kezében. A vizsgabálon a mester is bemutatja tudását, maníros verbunkjában egyre többször csillan meg a hév, s rádöbben, ez a magyar táncok lényege. Teste megérti a narrátor szavait: a magyar néptánc szabad tánc, mert a puszta természetesség eszméje áll mögötte, mely a lélekből fakad.

A tánczmester

Honvéd Táncszínház

Zene: Ökrös Csaba és a Hegedős Együttes

Jelmez: Imrik Zsuzsa

Díszlet: Zeke Edit

Koreográfusok: Béres Anikó, Foltin Jolán, Hortobágyi Gyöngyvér, Lengyel Szabolcs, Makovínyi Tibor, Mlinár Mária

Szerkesztő-rendező: Foltin Jolán és Novák Eszter

Produkciós vezető: Novák Ferenc

Előadó: Honvéd Táncszínház

Közreműködik: Chován Gábor és a Hegedős Együttes

Helyszín: Thália Színház

Bemutató 2009. április 2.

További írások az előadásról az interneten:

Kelemen Éva: A magyar tánc dicsérete