Egy falu életének négy évszaka jelenik meg a Szegedi Kortárs Balett új bemutatóján, ám a Homo hungaricus életképsorozata lassan a huszadik századi magyar történelemről szóló látomássá tágul. A cím azt ígéri, hogy mindez a magyar lélek természetét mutatja be, de Juronics Tamás előadása elsősorban nem a mondanivalója miatt izgalmas, hanem azért, mert az emlékezetes koreográfiát remek táncosok adják elő.
A Homo hungaricus - ahogy az alcíme is ígéri - táncjáték. Azaz egy átlátható, követhető dramatikus szerkezetben különféle táncetűdök jelennek meg, amelyek utalnak ugyan valamiféle szituációra, sőt még bizonyos történet is összeáll az egymásutánjukból, de a jelenetek elsősorban nem a történetmesélést szolgálják. A bennük megjelenő mozgásformák, mozdulatvariációk önálló esztétikai élvezetet is jelentenek, így elsősorban táncelőadásként teszik befogadhatóvá a Homo hungaricust.
Az előadás tere, egy szalmabálákkal körülölelt udvar azt egyértelművé teszi, hogy falusi „történetet" látunk, de az már nem jut eszembe a színpadképről, amit a műsorfüzet sugall, hogy ez a körbezárt katlan tulajdonképpen a Kárpát-medencére utal. (Ugyanakkor azt egyértelműen jelzi, hogy az alkotóktól nem idegen a szimbólumteremtés szándéka.)
A cigánylány: Szarvas Krisztina - Fotó: Révész Róbert
A szalmabála-fal egyik beszögellésében kap helyet a zenekar, amely élőben kíséri az előadást. A remek zenészek által autentikus népi hangszerelésben játszott népdalok külön-külön is felismerhetőek voltak, mégis egységes folyamattá szerveződött a zene. Pedig nem fogalmazták át a népi dallamokat, csak egységes stílusban játszotta el a szépen szerkesztett dalfüzért a zenekar, mégis az volt a benyomásunk, hogy kortárs muzsikát hallunk. (Sajnos a színlapból nem derül ki, hogy kinek köszönhető ez az egységes zenei szövet.)
Ezzel a zeneválasztással Juronics Tamás tulajdonképpen visszautalt a múltjára, hisz 1987-ben a Magyar Táncművészeti Főiskola néptánc tagozatán végzett. Azonban későbbi pályáján (talán első koreográfiáját, a Szükségi táncokat leszámítva) nem igen foglalkozott a népi kultúrával, maga mögött hagyta, amit a főiskolán tanult. Most azonban - legalábbis tematikusan - visszautalt erre a világra, miközben - a remek népzenei alap ellenére - a koreográfia kerülte a néptánc mozgásformáit. Pontosabban csak az idős pár, az Apa (Tarnavölgyi Zoltán) és az Anya (Markovics Ágnes) próbálkozott egy kis csárdással, de ez az előadás ironikus rétegéhez kapcsolódott, hiszen az öregeknek már inkább csak a fejükben éltek a mozdulatok, lassan, a mozgásokat inkább csak jelezve táncoltak. És amikor egyszer-egyszer belefeledkeztek a ritmusba, annak bizony derékfájás lett a vége.
A Homo hungaricus a néptánc ritmusára alkalmazta a Juronics-előadásokból ismert kortárs formanyelvet, amelyben az eltartott és csavart mozdulatok, forgások és gurulások a leghangsúlyosabbak. Juronics és a társulat (mert az együttest a színlap „alkotótársként" jelöli meg) most rengeteg ötletet, invenciót és energiát épített bele a koreográfiába. A társulat tagjai előadóként sem kímélték magukat: repültek, pörögtek, ugrottak, zuhantak, tényleg erő és odaadás volt a mozdulataikban, egyáltalán nem akarták megúszni a táncot.
A katonabúcúsztató - Fotó: Révész Róbert
Miközben a koreográfiában ténylegesen nem jelent meg a néptánc, ennek szellemisége, szemléletmódja valamiképp mégis csak jelen volt az előadásban. Például abban, hogy alapvetően egy férfi-világ jelent meg a színpadon, amelyben a kivagyiság és a hetyke rivalizálás volt a legerősebb gesztus. Mint ahogy a néptánc férfiszólói is rendre arra az attitűdre építenek, hogy „én megmutatom, mit tudok, te is mutasd meg, hogy ki vagy!" Ilyen volt például az a jelenet, amikor az egyik háborúba induló fiút búcsúztatták: sorra mindenki bemutatta a maga táncát. Ebből a világból (már csak testi adottságaik miatt is) kiemelkedett a falu két bikája (Finta Gábor, Haller János), akik hihetetlenül energikus és egyedi mozdulatokkal uralták a teret. Magabiztosan ugrottak, forogtak, folyton ide-oda ingott az egyensúlyuk, mégis biztos testtel uralták a gravitációt.
Ebben a férfias világban a lányoknak kevésbé markáns szerep jut. (De így van ez a magyar néptáncban is, ahol a lányok inkább csak a csoporttáncokban és az eszközös táncokban tudnak magukból valamit megmutatni.) Ez alól egyetlen figura kivétel, a cigánylány (Szarvas Krisztina). Az ő jelenléte azonban másfajta zenei minőséghez, a cigányzenéhez kapcsolódott. És ez máshová helyezte a táncát is, hiszen a cigánytáncokban a lányoknak is megvan a lehetőségük, hogy kitűnjenek. Emiatt a cigánylány lett az előadás egyik központi figurája. Meg amiatt is, mert a színpadon megjelenő világban a szexualitásnak kiemelkedő szerepe van.
Pontosabban alapvetően két erő határozza meg a működését: a szexuális energiák mellett a rivalizálásból kinövő agresszió. Az az erő, amely kifelé irányul, a másik ember felé, és alapvetően erődemonstrációt jelent, státuszküzdelmekhez vezet. És ha ellenszegülést tapasztal, akkor rombol és pusztít. Ez az összkép állt össze a Homo hungaricus mozgásaiból, táncetűdjeiből, illetve a jelenetekből fokozatosan felépülő történetből, amelyből megismertük ennek a falusi világnak a figuráit, illetve erőviszonyait.
Homo hungaricus
Szegedi Kortárs Balett
Látvány: Juronics Tamás
Jelmez: Molnár Zsuzsa
Fény: Stadler Ferenc
Konzultáns: Bodolay Géza
Koreográfia: Juronics Tamás és a társulat
Rendező: Juronics Tamás
Szereplők: Tarnavölgyi Zoltán, Markovics Ágnes, Tóth Andrea, Zsadon Flóra, Fehér Laura, Palman Kitti, Horváth M. Gergő, Csetényi Vencel, Czár Gergely, Hajszán Kitti, Finta Gábor, Haller János, Szarvas Krisztina
Zenészek: Patyi Zoltán (hegedű, ritmushangszerek), Lipták Dániel (hegedű, ritmushangszerek), Nagy Gábor (brácsa, duda), Králik Gusztáv (nagybőgő, ritmushangszerek), Ivánovics Tünde (ének)
Magyar jellem, magyar sors - Juronics szemével (Délmagyarorzság)
IR: Táncképek a magyarságunkról
Kutszegi Csaba: Krisztus Hungaricus
