Barta Dóra frissen alakult társulata - lánykori nevén az egri Gárdonyi Géza Színház tánctagozata - saját koreográfia-csokorral mutatkozott be Egerben és Budapesten. A három darabot a társulat három tagja jegyzi.
A koreográfusok egyikének sem ez az első színpadi produktuma, Ujszászi Dorottya, Spala Korinna, Kulcsár Noémi teljesítményén mégis a kezdők bizonytalanságát érezzük. A körülmények sok mindenre felmentést adhatnak, az összkép azonban ettől még nem kevésbé kínos. Sőt.
A CsillagCsavarKulcs díszletét alaposan szemügyre vehetjük az első percek minimál-történései alatt. Van mit nézni: a színen fél tucat fémlábú fűrészbak, kétoldalt fényesen meg-megcsillanó, madzagra kötött kulcsokból álló függönyök, fent pedig sajátos csillár-kollázs lóg (rizspapír, panelbarokk, dizájnműanyag stb). A meglehetősen kiszámítható fűrészbak-duett alatt a táncosok között egy ballonkabátos alak ténfereg, mint aki nem találja a helyét.
A bakok a rövidre szabott aktus után eltakarítódnak, a ballonkabátos tovább őgyeleg, néha kiáll, és csak néz jelentőségteljesen. A Megatáncban edződött Túri Lajos belead apait-anyait, a koreográfia az ő figurájára, pimasz "ki-ha-én-nem"-ségére és robbanékony előadásmódjára épít. Mellette annál sápadtabbnak és vértelenebbnek tűnik a társulat többi tagja, s noha ennek a sápadtságnak is lehetne karaktere, még sincs (az ugyanis egy magasabb szint lenne). Az önismeret nincs összegyógyítva az ideálokkal, így a darab, a figurák, a koncepció újra és újra szétesik.
Az ajjaj-érzést csak fokozza a "kortárs" jelmezek egyszerisége, a homogenitás-individum kettősséget hangsúlyozó, véletlenszerűen összefércelt anyagok kavalkádja. Ugyanakkor a ruhák teljesen beleillenek a darab fő csapásirányába, ami nem más, mint az intellektuel köntösbe öltöztetett felszínesség. A CsillagCsavarKulcs pontosan azt adja, amit a címe ígér: olcsó klisék kiszámítható láncolatát.
Hiába rakosgatja a ballonkabátos alak a kulcsokat kör-nyíl férfiszimbólum formába, ami az ajtó felé mutat, és hiába formáz belőle hullámot, amire később egy másik hullám felel, az egymásra halmozott jelképekből semmi sem születik. A színpadon egymást váltják a minőségükben és eszköztárukban meglehetősen egyféle jelenetek. A zenék kőkorszaki érzéketlenséggel sorolódnak egymás mellé, áttűnések, kapcsolódási pontok és plusz értelmezési rétegek nélkül: van ebben a salátában technósított afro-ritmus, üvöltő latin sanzon, romantikus filmbetétdal, az ízek mégsem érnek össze. Ami még rosszabb, skizofréniájukban sem ráznak meg.
A szédítő koreográfiai mélyrepülés után kifejezetten üdítő az Impulszív (újabb kín-cím!) sötéten szakrális zenére megálmodott, égből ereszkedő kezdőképe. A Dead Can Dance dallamok az elmúlt évek alatt rettenetesen elhasználódtak, a nirvánából kiűzetett, saját egójához láncolt huszonegyedik századi ember pokoljárását pedig nagyságrendekkel erősebb képi világgal kellene ábrázolni, hogy a darab valóban hasson. De legalább nem az éretlen dekorativitás, a görcsös tetszeni vágyás a kiindulási alap, hanem a meg nem értett bölcsesség mantraként való ismételgetése, noha ezt első megkönnyebbülésünkben még nem vesszük észre. Így aztán csendben figyeljük a háttérben meredező négyágú, kísértetfehér fát, és rajta a hosszú szoknyás nőalakot (Spala Korinna), aki szó szerint a játék síkja fölött áll, onnan figyeli és vezényli az eseményeket. A darab nem akar elkápráztatni, csupán saját gondolati mélységeivel csillogni, és ezzel a koreográfus szándéka ki is merül: az idő, az energia és az alkotói igyekezet hármas együttállása ugyanis nem feltétlenül eredményez nézhető előadást. Ezen a derekas táncosi teljesítmény és a nem teljesen érdektelen táncanyag sem tud javítani.
A földi világba kárhozott ember nagy nehezen ruhába tornázza magát, és játszani kezd a tenyérnyi piros labdával, amit a szoknyás ősanya vet elé. A monokróm világba az apró színes gömb-csepp hoz életet; eljátszadoznak vele, adják-veszik, kerülgetik vagy épp futnak utána. A mitikus Egy Labdából kettő, majd három lesz, végül egész szakajtónyi hullik alá az égből. A táncosok körbeállják az életfát, és elkezdik visszadobálni a mannát, a maradékot pedig szétrugdossák. Itt meg is állhatna az alma-szív párhuzam, de saját tehetetlenségénél fogva tovább görög, mint egy elszabadult úthenger, letarolva minden vizuális és gondolati finomságot, ami egy pillanatra felvillant. A mellkashoz szorított, szívként dobogó labdák látványától az embernek sírhatnékja támad.
Az estet záró Sok hűhó semmiért az előzmények után kifejezetten kellemes meglepetés: Kulcsár Noémi kreációja jó értelemben vett tanulmány- vagy inkább vizsgadarab, amely egyértelműen a táncosok hozta figurára épít (déja vu: ha kivonnánk a képletből Túri Lajos kapucnis debil-ördögét, nem sok értékelhető maradna). A szereplők beszélnek, kergetőznek, pajzán árnyjátékot játszanak, egymáshoz tapadnak és konfrontálódnak - vagyis élik az életüket, társaságban, párosan és magányosan. A hétköznapi, színes ruhadarabok jól beleillenek a színpadi mikrovilágba, ami mindössze egy kanapéból és néhány paravánból áll. A takarások mögött néha-néha átlopakodik valaki, hogy az előtérben zajló duettet vagy szólót karikírozza.
Ez a fajta mímelés és irónia az egész darabot áthatja. A szereplők nem veszik komolyan magukat, ahogy az élet sem veszi komolyan őket, de amit táncból és performanszból le kell tenni az asztalra, azt leteszik. A közös részek ugyan hagynak némi kivetnivalót, de ez a koreográfia nem a precíz munkáról szól. A zenék híg, ámde jól összeválogatott hangulatfestő darabok, a hideg gépzenétől a fülbemászó spanyol melódiákig, amire Barta Dóra lejt táncot vérvörös ruhában, miközben a többiek műrózsákat dobálnak egy kőművestalicskába. Vicc az egész, de az előző két darabhoz képes a tudatosságnak egy jóval magasabb fokát képviseli, amit ha örömmel nem is, de megkönnyebbüléssel nyugtázunk; már-már megbocsátjuk az előző kétszer fél órát.
Aztán jobban belegondolunk, és mégsem.
A külső és belső bizonytalanságot ugyanis lehet helyzeti energiaként használni, hajtóerővé transzformálni, ami továbblendít a merjem-ne-merjem holtponton - vagyis a tapasztalatlanságból, a jó értelemben vett rutintalanságból is születhetnek izgalmas előadások. Amit nem lehet: kispórolni a munkát, a tükörbe nézést, szembesülést a Kívüllel és a Belüllel, Vannal és Ninccsel. A mondanivalót nem lehet a kifejezés tényével helyettesíteni, beszéljünk bármilyen veretesen, technikásan vagy furmányosan. A bevásárlólistát nem az egymás alá rótt ételnevek grafikai szépségéért írja az ember. (Ha mégis, az már egy másik kategória, és csakis profin szabad csinálni, máskülönben törvényileg büntetendő.) A Három az egyben tartalmában és formájában ugyanazt a frappáns sivárságot képviseli, mint a reklámszlogen, amiből a cím született: színtelen-szagtalan marketing-skizofréniát, a külsőségek tojáshéjára töppedt semmit.
És ez az, ahogy nem szabad koreográfiát csinálni.
Három az egyben
Barta Dóra Társulata
Zene: Gergely Attila
Jelmez: Sárosi Krisztina
Díszlet, szcenika: Gróf Gyula
Fény: Pető József
Koreográfus: Ujszászi Dorottya, Spala Korinna, Kulcsár Noémi
Előadók: Barta Dóra, Csere Zoltán, Frigy Ádám, Gulyás István, Horváth Zita, Kerekes Soma, Kulcsár Noémi, Rubi Anna, Spala Korinna, Túri Lajos, Ujszászi Dorottya
Helyszín: Nemzeti Táncszínház
Kútszegi Csaba: Egy a háromból
