Hogy igazságtalanság ne essék, emeljünk kalapot Eifman színpadi varázstudománya előtt: a táncanyag látványos képek sorozatára fűződik, a kitartott pózokat jól szerkesztett, drámai hatású világítás emeli ki, hogy a leglassúbb néző retinájába is beéghessen a pillanat szépsége. Eifman előszeretettel épít élő installációkat táncosaiból (gondoljunk az egy-testként kéregető koldusokra és az atyai házban kísértő vérvörös szellemekre - vagy az udvaroncokból emelt trónra a Hamletben). Mintha egy gazdagon illusztrált művészeti albumban lapozgatnánk, képről-képre csodálhatjuk az egyes test-szobrok térbeli szerkesztését, az alkalmazott színek rafinériáját, a biztos kézzel használt fénytechnikát.

A jól kezelhető, egyszerű, mégis látványos díszlet rájátszik a monumentális összképre: a Karamazov-ház a kísértő múlt acélváz-építménye; a második felvonásban reflektorokkal övezett börtönként látjuk viszont, amelynek modern anyagai és felépítményei ellenére is sikerül szecessziós hatást keltenie (ez ismét csak a rafinált világítás érdeme, amely Eifman munkája). A díszlet jellemzően a hátsó traktust uralja, teret hagyva a népes tánckar számára; az intim terek megteremtéséhez a koreográfus füstöt és pontfényeket használ.

Fotó: Sulyok László

Eifman tehát látványbalettet csinál, és ehhez a prózai színház és az opera teljes eszköztárát beveti - még a verbalitást is; a Karamazov testvérekben többször is megszólal Dosztojevszkij műve, sajnos csak felvételről. Eifman sikere egyfelől a látványcentrikusságban keresendő: az első felvonás végén az apja meggyilkolásával vádolt fiút kötelek tucatjaival rántják jó 5-6 méter magasságba. Igazi találmánya azonban a librettó nélküli librettó; az elvont ábrázolására elvont módon használja a színpadi tánc hagyományos műfaját, a klasszikus balettet. Lineáris dramaturgia helyett képekben beszél; látványos, barokkosan túlburjánzó, mégis egyszerűen emészthető, sok absztrakciós készséget nem igénylő pózokban.

De vajon ami évtizedekkel ezelőtt az orosz színpadon újdonságként, vagy legalábbis az újrafelfedezés erejével hatott, az ma is érvényes, itt és most? Na igen, a szellemi röghöz kötöttséget és a távvezérelt, arctalan embermasszát ismerősnek érezhetjük, az öreg Karamazovot pedig a mai Pató Pálok is egészen biztosan a keblükre ölelnék - ám ha eltekintünk kis magyar hétköznapjaink tríviumaitól, azt találjuk, hogy a huszonegyedik század útkereső emberét már nem ezek a kérdések foglalkoztatják. Vagy ha mégis, akkor nem így. A válasz érvényes, a kérdés viszont jelen formájában csak egy szűk réteget izgat.

A fenti cikk egy hosszabb elemzés részlete, mely teljes terjedelmében az Ellenfény egyik következő számában  jelenik meg.

Karamazov testvérek

Nemzeti Balett

Libretto: F. M. Dosztojevszkij nyomán Boris Eifman

Díszlet, jelmez: Vjacseszlav Okunyev

Fény: Boris Eifman

Zene: Rachmanyinov, Muszorgszkij, Wagner, orosz cigányzene

Koreográfus: Boris Eifman

El.őadók: Medvecz József / Oláh Zoltán / Bakó Máté; Apáti Bence / Popov Ivan / Cserta József; Csonka Roland / Bajári Levente / Liebich Roland; Kozmér Alexandra / Popova Aleszja / Tsygankova Anna; Keveházi Krisztina / Pazár Krisztina / Papp Zsuzsanna; Komarov Alexandr / Solti Csaba / Szakács Attila

Helyszín: Magyar Állami Operaház

További írások az előadásról az interneten:

Kutszegi Csaba: Őrjítő piros ruhás nő

Horeczky Krisztina: Nyugodj békében, Fjodor Mihajlovics!