Ha nem kötnének a kapcsolataink, a munkánk, a mindennapok ezer apró nyűge, akkor nekivághatnánk az útnak, igen, fejest ugorhatnánk az Ismeretlenbe, magunk mögött hagyhatnánk a csalódások, kudarcok és megalkuvások kínos batyuját… És a hajunkba belekapna a szél. A céltalanság maga lenne a cél; sodródni az árral, az elsuhanó kilométerkövek ritmusára lélegezni, utazózenét hallgatni, és megvilágosodni két poros kisváros között hajnali négykor, a semmi közepén. Aztán továbbmenni. Jobb híján.

Az amerikaiaknál hagyományai vannak az efféle sodródásnak: népballadai és szocio-kulturális mélységekben vájkálhatunk kedvünkre. A szabadság kontra neurózis életérzés egyik gyöngyszeme a tömegfogyasztói Odüsszeia, vagyis a road movie, amely romantikus nosztalgiával tekint az országút poszt-hippi vándoraira, és megértő szeretettel simogatja az elveszett generációt, amely lassan átadja a helyét a felgyorsult világ repülőtéri check in junkie-jainak – de addig is, amíg a generációváltás megtörténik, rendezők és dokumentaristák tucatjai használják a tematikát saját ars poétikájuk illusztrálására. És nem is nyúlnak nagyon mellé: bár a téma első pillantásra amerikainak tűnik, nem kell mélyre ásnunk az élettől tépázott nők és sztoikus neo-cowboyok keserédes történeteibe, hogy megtaláljuk az egyetemes emberi magányt, az önsebző lélek pszichiátereket ingerlő kiszolgáltatottságát.

Ezt az arctalan hiányérzetet gyúrja homogén vizuális-érzelmi egységgé a Temporary Distortion csapata, és formálja a társulat védjegyeként ismert klausztofób doboz-installációvá, ahol hús-vér színészek és vetített figurák, felvételről sziszegő dialógok és a mikrofonnal manipulált élőhangok rekedt sustorgása együttes erővel szegül szembe a műfaj hagyományainak: itt nincs fejlődés, a térben haladó figurák statikus jellemeket rejtenek. Olyan ez, mint a klisévé koptatott rémálom: az ember egy végtelen folyosón rohan, de a szabadulást jelentő ajtót sosem éri el.

A hatásra rátesz egy lapáttal a keskeny vászonra vetített monokróm képsor: néptelen mellékutak, végtelenbe vesző vonatsínek, útszéli lámpák és villódzó motelfeliratok. A szétcsúszó hangok kísérteties, álomszerű hatást keltenek, a bejátszásokat a szinkrondobozban álló színészek alámondása illusztrálja, akár egy virtuális szövegbuborék – végül már nem tudjuk, melyik arc, melyik hang, melyik történet kié. Az átlapoló narratívák dialógusokba fonódnak, ám a szereplők elbeszélnek egymás mellett, a kapcsolat sosem valódi – mindenki be van zárva a saját poklába. Nem hoz vigaszt a testiség sem, a férfi-nő kapcsolat éppen olyan roggyant és féloldalas, mint az út közben köttetett instant barátság. Banális a halál is – ugyan kinek nem hever az útján egy-két elhantolatlan kapcsolat, kit nem kísértenek a fojtogató bűnök árnyai? A nők ábrándoznak, fecsegnek, panaszkodnak, a férfiak behúzzák a kéziféket – először szóban, aztán tettleg. (Egy angyal áll mellettem, susogja a férfi a telefonkagylóba. Mit csináltál a holttesttel? – susogja a nő szenvtelenül. – Érted megyek, ne mozdulj.)

A félsötétet epizódonként alvilági vörös és zöld fény töri meg, a doboz két oldalán sorjázó tükörmenti giccs izzósor fájón szembe vakítja a nézőket. Elidegenítő effektként félidőben karaoke-stílusba gyúrt popszámot hallhatunk az emberről, aki hiába fut, menthetetlenül utolérik a saját démonai, az előadás pedig epilógussal zárul (megismétlődik az első monológ, csak épp más hangon, más arccal). És jön az elmaradhatatlan vége-felirat.

A színészek mozgástere – a szó minden értelmében – minimális, arcjátékra a fényviszonyok miatt sincs lehetőség. Fizikai kapcsolat egyedül a virtuális dimenzióban jön létre, a szereplők feje fölé kivetített álomképekben, szexről és gyilkosságról szóló rém-víziókban. A való világ a cselekvésképtelen bábállapoté, a verbális kielégítetlenségé, a parttalanul sodródó gondolatoké, amelyek annyiban válnak dialógussá, amennyiben olykor két narrátor beszél felváltva, várva a másik lélegzet-szüneteit.

Nincs megváltás. Az atomizáltság fájdalma, a frusztráció, a magány finoman zümmögő feszültsége azonban jelen van, kihallatszik a narratíva beépített csöndjeiből – még akkor is, amikor a hatvan perces epizódfolyam kezd hosszúra nyúlni, és a klisékből építkező szövegfolyam már nem képes lekötni a figyelmet.

Pedig a kérdés nagyon is aktuális és húsba vágó: vajon azt látjuk, amit nézünk? A bátrak egyedül vágnak az útnak, mégis eltévednek – hiába a sok tapasztalat, amit kóborlásaik során szereztek, emberismeretből mégis megbuknak; mintha mindig és mindenhol ugyanazt az embert látnák. A gyűlölt szeretőt, a hálátlan barátot. Mintha tükörmaszkot viselnének az emberek; mindenünnen a saját arcuk néz vissza rájuk. Mindenki egyforma. Mindenki olyan, mint ők. Talán igaz, hogy megismerő-képességünk véges – a kapcsolatokhoz pedig idő kell. Ha valaki ide-oda ugrál az élet térképén, egyik városból, egyik munkából, egyik kapcsolatból a másikba, kénytelen általánosítani – önmagát vetíti ki másokra. Falat emel maga köré bátorságból, szabadságból, kommunikációból. A motel hunyorgó neoncsillaga azt jelenti, susogja egy lány, hogy ideje megpihenned. A következő pihenőt talán már sosem éred el.

Látom, amit nézek? Az út körbe megy (mint minden más), de ezt a föld geometriája miatt nem muszáj észrevennem. Csak ha akarom. Vagy ha végleg elunom magam, és hajnali négykor rám tör a várva-várt megvilágosodás két poros város között, a semmi közepén.

Isten hozott a semmiben

Temporary Distortion

Író, rendező: Kenneth Collins

Video: William Cusick

Jelmez: TaraFawn Marek

Zene, hang: John Sully

Grafika: Jon Weiss

Szereplők: Nick Bixby, Brian Greer, Lorraine Mattox, Rachel Mckeon

A videó szereplői: Ben Beckley, Stacey Coliins, Stephanie Silver, Jessica Grace Pagan

Helyszín: Trafó