Tim Crouch-ot a színház összetevőinek egymáshoz való viszonya foglalkoztatja. Az An oak tree-ben színész és színész kapcsolatát vizsgálta, amikor a kétszemélyes előadásban ő alakította a hipnotizőrt, ugyanakkor minden alkalommal más-más partnert (mindig professzionális színészeket) hívott meg, a másik résztvevő azonban nem „kapta meg” szerepét, hanem mindvégig Crouch irányította őt. A 2009-ben Budapesten vendégszerepelt Englandban az előadás terével, valamint a színész és a közönség távolságával (valójában közelségével) kísérletezett. A rendhagyó helyszínen, egy galéria terében a két szereplő elvegyült a nézők között, s mintegy tárlatvezetőkként kalauzolták a látogatókat a kiállítóteremben. Crouch A szerző esetében is minimalizálja a színészek és a közönség közötti távolságot, hiszen a szereplőket beülteti a nézőtérre. Ugyanakkor gyakorlatilag kiiktatja a színpadot, hiszen az egymással szembe fordított két nézőtér (amely elrendezéssel amúgy viszonylag gyakran találkozhatunk) között csupán mintegy 2 méternyi távolságot hagy. A színészek a nézők között, „testközelben” ülnek, úgy, hogy a közönség egy része csak hátrafordulva vagy éppen hátulról láthat egy-egy szereplőt. Amikor elfoglaljuk helyünket a nézőtéren, még nem tudjuk, kik a színészek, első megszólalásuk váratlanul ér minket.

Az Englandhoz hasonlóan A szerzőben sem lineáris dramaturgiát, hanem sokkal inkább egyfajta zenei narrációt követnek a monológok. Míg az Englandban a két szereplő egyazon ember történetét eleveníti fel egyes szám első személyben, mesélésük eleinte csapongó, majd egyre inkább egy alaptémára fókuszál, addig A szerzőben négy különböző pontból kiinduló és sokáig párhuzamosan futó szál találkozik végül egy történetben. A négy szereplő saját nevén szerepel a darabban, ugyanakkor fiktív történeteket mesélnek el. A színészek az előadás mint kommunikációs lánc három alapszereplőjét jelenítik meg: az üzenet küldőjét, vagyis a szerzőt, a színészeket, vagyis az üzenet közvetítőit és a nézőt, vagyis az üzenet címzettjét. Chris maga a közönség, a Royal Court Theatre pártoló nézője, aki minden évad elején előre megveszi a jegyeket, természetesen csakis a bemutatókra. A Trafóban is úgy beszél a londoni színházról, mintha a Sloan Square-en lennénk (a helyzet így ellentétes az England alapszituációjával, ahol a szereplők a budapesti előadásnak helyet adó Platán Galériáról, az aktuálisan akkor ott látható kiállításról szóló szövegrészeket is beleszőtték a narrációba, s csupán megemlítették, hogy a bemutatóra egy edinburghi galériában került sor). Tim a szerző – már első megszólalásával meghatározza magát mint az előadás cím- és főszereplőjét. Ő azonban nem csupán a jelen előadás szövegének szerzője, hanem a darabban felidézett drámáé is. Esther és Vic pedig a színészek, a ’darab a darabban’ szereplői.

A négy figura igen messziről indítja el a négy történetet: Chris a Royal Court Theatre-ről, az ott látható „kegyetlen” előadásokról mesél, mielőtt rátérne A szerzőben megidézett, cím nélküli produkcióval kapcsolatos élményeire. Tim „előreszalad” az időben, és az előadás végén bevallott tettének következményével – öngyilkosságával – kezdi saját történetét, majd visszakanyarodik az események kezdetéhez. Esther egy háborúellenes tüntetésről kezd el mesélni, amely szintén később kapcsolódik össze a narráció főfonalával, Vic pedig a színpadi monológmondás művészetének témáját kezdi el boncolgatni, ugyanakkor felveti a néző közvetett vagy közvetlen megszólításának kérdését, amely előre vetíti az előadás egyik kulcsmotívumát.

A nézőtéren ülő színészek alig hajtanak végre színpadi értelemben vett „cselekvéseket”, azok is inkább illusztratív jellegű akciók: Esther „eljátssza” azt az apja által megerőszakolt lányt, aki mintegy mintaként szolgált a színésznőnek a ’darab a darabban’ szerepének megalkotásában, Tim megmutatja, ahogy magára zárja az öngyilkossága helyszínéül szolgáló izolációs tartályt, Vic és Esther pedig egy adott pillanatban demonstratív módon elhagyják a termet. Az előadásban a legfontosabb „akció” tehát maga a mesélés, illetve a nézők megszólítása, amely azonban nem jelent valódi interakciót. Valójában a megszólítások nem narratív, hanem illusztratív eszközként működnek az előadásban, hiszen az esetleges válaszokra a szereplők nem reagálnak, nem építik be azokat a monológjukba. A színészek – hasonlóképpen mint az Englandben – szinte tolakodóan keresik a szemkontaktust a nézőkkel, mosolyogva, könnyed (időnként az erőltetettségig könnyed) hangvételben beszélnek. Ám ahogy a szöveg egyre komorabbá válik, a mosolyok is megváltoznak, szinte vészjóslóvá komolyodnak.

Crouch mestere az időzítésnek. Az előadás elején az egyes szereplők megszólalásait hosszú szünetek tagolják, sőt egy adott pillanatban kellemes zene szólal meg, ami alatt a nézők beszélgetni kezdenek egymással, látszólag kizökkenve az előadásból – pedig e beszélgetés is a produkció szerves részét alkotja. Ahogy az egyes monológokból egyre határozottabban bontakozik ki egyazon történet, a szereplők egyre rövidebb szüneteket tartanak, időnként a monológok párbeszéddé állnak össze, a színészek egymás szavába vágva beszélnek.

Az előadás fő témája a néző felelőssége, ugyanakkor provokálása, provokálhatósága. Mind a négy szereplő, de leggyakrabban Tim, időről időre megkérdezi a közönséget, hogy „nem baj, ha erről a témáról beszélek?”, „folytathatom?”. A közönség pedig áldását adja arra, hogy provokálják. E provokáció, relativizálás, szokatlan rákérdezés valójában három szinten zajlik. Egyrészt benne rejlik magában a rendhagyó színházi helyzetben, ahol a nézőt kirángatják abból a kényelemből, anonimitásból és láthatatlanságból, amit Chris a színházba járás legcsodálatosabb oldalának tart. Másrészt ambivalens és elgondolkodtató a ’darab a darabban’ története is, amely egy meg nem nevezett, valószínűleg közel-keleti, háború sújtotta országban játszódik, a lányát bántalmazó és megerőszakoló apa alakjával a középpontban. Magát a történetet nem ismerjük meg, csupán az alapszituációt (amely a kortárs színházban egyszerre számít tabunak és „felkapott” témának), valamint a munkamódszert, ahogyan a két színész és a szerző a karakterek megformálásán dolgozott. A legprovokatívabb mégis a kerettörténet, illetve annak végkifejlete: a szerző, aki darabot írt arról, ahogy egy apa meggyalázza a lányát, kegyetlen közömbösséggel meggyalázza kolléganője pár hónapos csecsemőjét. „Én döntök, folytatom vagy abbahagyom” – a mondat többször is elhangzik az előadásban (ugyanakkor a darab mottójaként is olvasható), s a fikció szintjén igaz, hiszen a figura hozza meg a döntést. A színész – a szerző! – viszont újra és újra megkérdezi a közönséget, hogy folytassa-e a történetet, amely azért hangzik el, azért „ölt testet” a narrációban, mert a nézők azt megengedik. „Úgy érzem, hogy itt minden lehetséges, mégis biztonságos. Mindent láttam itt, ami csak elképzelhető. Láttam (…) megerőszakolást és késelést és lövöldözést és bombázást. (…) És mi itt vagyunk, biztonságban. Semmi veszély nem fenyeget, ha kicsit messzire megyünk, mert mind felelősségteljes felnőttek vagyunk.” – mondja Chris. Crouch az előadással azt a kérdést teszi fel a nézőknek, hogy ez valóban így van-e…

Tim Crouch (UK): The Author / A szerző

Írta: Tim Crouch

Fény: Matt Drury

Zene, hang: Ben Ringham, Max Ringham

Rendezők: Karl James, a smith

Szereplők: Tim Crouch, Chris Goode, Vic Llewellyn, Esther Smith

Helyszín: Trafó

Idő: 2010. október 28–29.

Más írások ugyanerről:

Rádai Andrea: A néző marad

Inrterjú a szerzővel:

Az, hogy milyen színházra vágyunk, rólunk szól

Videó:

youtube