Az előadás Szorokin 1990-ben született Diszmorfománia c. drámáján alapul. A pszichoanalitikus megközelítés, amely a szerző más műveiben is fontos szerepet játszik, ez esetben a darab gerincét alkotja. A címbeli fogalom a képzelt fogyatékosságok okozta obszesszió patologikus állapotát jelenti, a szereplők mindegyike más-más testrészét (szem, orr, görbe hát, „szalonna"-lábak, csirke-nyak) látja rendellenesnek, s kényszerképzete rabságában él. E betegek (a Marat/Sade alapszituációját idézve) terápiás céllal színdarabot adnak elő.

Szorokin más műveihez hasonlóan a dráma egymástól többé-kevésbé független szövegrészekből épül fel, amelyek erősen szexuális és fiziológiai jellegűek, ugyanakkor gyakran precízen szerkesztett halandzsákba torkollanak. A Diszmorfománia három elkülönülő részből áll: a „betegek" kórleírását és a hosszú áltudományos fejtegetést követi a Rómeó és Júliát, valamint a Hamletet egybegyúró „előadás az előadásban".

A Prijut Komediant interpretációja az eredeti mű - alaposan átírt - második részével kezdődik, amelyet (a szerzői instrukciókkal ellentétben) nem egy hangszóróból hallatszó testetlen hang mond el, hanem a testiséget igencsak hangsúlyozó „tudományos előadó". A Hangnak testet adó Anvár Libabov mintegy félórás zseniális magánszámot mutat be, ahol minden mozdulat pontosan kidolgozott, ugyanakkor túlkarikírozottságában is természetes. A kopasz, vastagkeretes szemüveget viselő, barna öltönyös férfi egy fa pulpitus mögött, pontosabban szinte azon hasalva mondja el beszédét a szimpózium (vagyis az előadás) közönségének. A folyton gerjedő mikrofon (nem véletlen, hogy az előadó vattacsomókat töm a fülébe, mielőtt elkezdené beszédét) rendkívül alacsonyra van állítva, így a színész egészen belehajol a szakadt, sűrűn telegépelt oldalakba, szemüvegét hol leveszi, hol a szeme elé teszi, észre sem véve, hogy annak egyik szára behajtva maradt. Libabov mesterien visszataszító figurát teremt, ahogy szórakozott gépiességgel piszkálja fülét, orrát, majd törli bele a kezét bármibe (zakójába, nyakkendőjébe, a függönybe), zsebkendő helyett pedig a teafilterrel dörzsöli meg a szemét. Mindeközben egy pillanatra sem hagyja abba a motyogó szónoklatot, időnként észbe kapva, hogy közönség előtt beszél. A követhetetlen, érthetetlen és utólag visszaidézhetetlen szófolyamból annyi derül ki, hogy előadónk speciális gyógymódokat alkalmazó orvos, némi szektás beütéssel, aki a testet alkotó „kocsonyás anyagok" mibenlétéről és a szervezet egészséges működésében játszott szerepéről szónokol.

A referátumot egy teljesen különálló (az eredeti Szorokin-műben nem szereplő) jelenet követi, amelynek során két önként jelentkező néző nyerteseket sorsol ki a közönség soraiból. A „szerencsések" közül hárman orvosi tanácsokban és obskúrus energiaáramlásokon alapuló gyorskezelésben részesülnek, majd visszatérhetnek a helyükre. A többiekről azonban (akik egész eddig hihetetlenül élethűen alakították a színpadra kihívott megszeppent nézőket, sőt még a tolmácsgép fülhallgatója is mindvégig a fejükön lógott) kiderül, hogy szereplők. Az „orvos" egyenként megvizsgálja őket, s e kórismékkel visszakanyarodunk a Szorokin-darabhoz.

Mind a drámában, mind az előadásban a megállapított diagnózisok valójában Shakespeare-i szerepek (a H. betegből lesz Hamlet, a K. betegből pedig a Király), bár a leírt tünetek nem utalnak konkrétan az egyes alakokra. Abból a szempontból viszont rendkívül találó a párhuzam, hogy alapvetően Shakespeare szereplőit is mindig egy-egy obszesszió tartja fogva, amelyről az egész darabon keresztül megszállottan beszélnek.

Az „előadás az előadásban" ismét egy, a korábbiaktól szinte független jelenetsor. A vetítéssel, valamint a teret tagoló áttetsző függönyök össze- és széthúzásával, feltekerésével teremtett díszletben a „betegek" eleinte bátortalanul, később egyre önfeledtebben alakítják szerepeiket. A „darab" a Hamlet és a Rómeó és Júlia ügyesen elrendezett kollázsa, ahol Hamlet beleszeret Júliába a Királynő bálján, Tybald Mercutio helyett Horatiót öli meg, Hamlet pedig az erkélyjelenet után még találkozik apja szellemével is. A szereplők egy pillanatra sem engedik, hogy elfeledkezzünk az „előadás" terápiás jellegéről: egyrészt a két dráma egymásba fonódó szövegében újra és újra visszatérnek a „betegek" megszólalásai, saját traumáik kivetítései, másrészt pedig az orvos időnként idegesen odafut a „szerepben lévő" páciensekhez és közelről megvizsgálja őket. Ugyanakkor (természetesen) ő alakítja Hamlet atyjának szellemét, aki a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel hosszú fehér alsóneműbe öltözve.

Az „előadás az előadásban" végül káoszba fullad: a szereplők egy hosszú asztal mellett ülnek, amelyen a Hamlet közhelyes kellékei (koponya, könyv, gyertya) állnak, s mindenki a saját - Shakespeare-i és Szorokin-i - szövegének foszlányait ismételgeti. A hangzavart a színpadra lépő Benzolnije Mertveci nevű, tinédzserekből álló orosz punkzenekar nyomja el, rövidke „koncertjük" után a színészek civil ruhában jönnek vissza meghajolni. E momentum hangsúlyozza a szereplők többszörös „alakváltását", hiszen véletlenül kiválasztott, megszeppent nézőkként lépnek először színpadra, majd páciensekké válnak, akik viszont Shakespeare-hősök bőrébe bújnak.

Az eredeti mű történetének és szerepeinek töredékessége tökéletesen illeszkedik Andrej Mogucsij színházához, amelynek szintén egyik alapvonása a fragmentáltság, valamint a (rendező által az irodalmi műveknek tulajdonított adaptálhatatlanságból fakadó) benyomásokon alapuló, asszociációs szerkesztésmód. A 2005-ben a Zsámbéki Nyári Színházban vendégszerepelt (a Formalnij Tyeatrral készített) Emberek, oroszlánok, sasok és foglyok c. előadása valójában egy Csehov-mozaik volt, ahol ugyanúgy fonódtak egybe a Sirály, a Cseresznyéskert és más darabok motívumai, mint a Nem Hamletben a két említett dráma szövegei. Ugyanakkor, ahogy az Emberek...-ben Mogucsij az oroszországi Csehov-játszás hagyományával szállt szembe, úgy a Nem Hamlet esetében a Shakespeare-értelmezések sztereotípiáit figurázza ki.

Nem Hamlet

Prijut Komedianta, Szentpétervár

Díszlet: Emil Kapeljus

Fény: Gyenyisz Szolncev

Rendező: Andrej Mogucsij

Szereplők: Olga Muravickaja, Natalja Samina, Vagyim Volkov, Alekszandr Masanov, Anvár Libabov, Viktorija Rotanova, Andrej Sinko, Alekszandr Ligun, valamint a Benzolnije Mertveci punkzenekar

Helyszín: Nemzeti Színház

Időpontok: 2009. március 29., 30.

További írások az előadásról az interneten:

Proics Lila: Javasolt gyógymód

valuska lászló: Ilyen, amikor mégse a nézőt cseszegetik