Lev Dogyin Platonov-rendezését állítólag azért játszották Cím nélküli színdarabként, mert az egyik résztvevő színész a hosszú próbafolyamat vége felé megkérdezte, hogy „miért kéne címet adni az életnek?" A Lear király szintén az életet igyekszik színre vinni, s így kínosan naturalista előadás születik. Ám ez egy szigorúan vett színpadi naturalizmus, amelynek megkopottsága és hamissága még kirívóbbá válik, ha összevetjük az előadást a Budapesti Tavaszi Fesztivál és a Nemzeti Színház Nemzetközi Színházi Fesztiváljának keretében korábban látott előadással, a Tőkével.
A Rimini Protokoll produkciójában valóban az „életet" látjuk a színpadon, a „nem-színész" szereplők sokkal érvényesebb és hitelesebb színházi nyelvezetet beszélnek, mint a szentpétervári Malij Dramatyicseszkij Tyeatr deklamáló színművészei. Ugyanakkor míg a Tőke ritkán „megpiszkált" kérdéseket vet fel, addig a Lear királyban nehezen fedezhetünk fel izgalmas (újra)értelmezést. Ez utóbbi tény annál is szomorúbb, mivel Dogyin korábbi előadásai közül nem egy (Gaudeamus, Klausztrofóbia) korszakalkotó jelentőségűnek számított.
Dogyin Lear király-értelmezésének (viszonylagos) újdonsága abban rejlik, hogy a rendező nem Lear személyes tragédiájaként láttatja a történetet, hanem - mivel „a szereplőket szigorú rendszer, a vérségi kötelék kölcsönös függősége tartja össze" - a család többi tagjának szenvedését is megmutatja a színpadon. A király lányai valójában jobban ki vannak téve apjuk öregkori szeszélyeinek, mint ő gyermekei kegyetlenségének, hiszen a lányok feltételezett szívtelensége is nagyrészt csupán a gyanakvó Lear elmeszüleménye. A Shakespeare-mű majd' minden kegyetlenségét Cornwall követi el, viszont a rendező kihúzta az Alban és Cornwall közötti viszály szálát, hogy a hatalomért folytatott harc témája ne „írja felül" a feleségek apjuk durvasága felett érzett közös aggodalmát és szenvedését.
Fotó: Sulyok László
A Lear király alakjai - Sztanyiszlavszkij és a pszichológiai realizmus nyomdokán haladva - láthatólag rendkívül precíz elemzés során formálódtak, az előadás ebből a szempontból (is) a 2006-ban Budapesten vendégszerepelt Ványa bácsival, Dogyinnak a Leart közvetlenül megelőző fontosabb rendezésével mutat rokonságot. Mint ahogy abból a tekintetből is, hogy a szerepformálás és a játékmód természetellenes naturalizmusa hihetetlenül lassúvá teszi az előadást.
A színészek kétségkívül tökéletesen uralnak egyfajta játékmódot, amely azonban - frontalitásával, a vontatott, szinte minden szót külön hangsúlyozó deklamáló beszédstílussal, a „rámutató" játékmóddal és az eltúlzott érzelemkifejezéssel - igencsak avíttnak hat. Ebből a szempontból különösen kirívó a Bolond figurája, aki saját és mások majd' minden szavát „lepantomimezi", és az olyan eredetinek éppen nem nevezhető „fogásokkal" sem fukarkodik, mint a rágyújtás vagy a laposüveg gyakori meghúzása.
Dogyin Lear királyának tagadhatatlan pozitívuma az előadás képszerűsége, a látványvilág szépsége. A tér üres, a hátsó falat egymást keresztező hosszú nyers deszkák tagolják, két oldalt karámra emlékeztető, fából készült osztatok vezetnek ki a színpadról. A díszlet valamiféle tágas mezőgazdasági épület képzetét kelti, valójában minden további konzekvencia nélkül (a Platonovban a medence még határozott szimbolikus jelentőséggel bírt, a Ványa bácsiban azonban már igencsak öncélúnak bizonyult az utolsó jelenetig a színpad felett lebegő szalmakazal). A színpad bal első sarkában megemelt pianínó és forgó bárszék áll, erre ugrik fel a Bolond, hogy egy-egy zongorafutammal kísérje a színpadi történéseket.
Fotó: Sulyok László
Az előadás látványvilágát a szimmetria uralja. A kezdőjelenetben négy kinyitható tábori széket helyeznek el a szereplők a színpadon: hármat távolabb, a nézőtérrel szemben, egyet pedig az előszínpadon, a közönségnek háttal. A szemben álló székeken foglal helyet Gloster, két oldalán két fiával, később pedig Lear három lánya, míg a király a háttal álló székre ül le. E szimbolikus térhasználat izgalmas felütést ad az előadásnak, amely azonban a későbbiekben teljesen elsikkad.
A jelmezek színvilága a díszlethez hasonlóan fehér-drapp-fekete. Lear három lányát először egyenes vonalú fehér ruhákban látjuk, később azonban - amikor a királyt már lázálmok, látomások kísértik - barokk stílust idéző, magas galléros, széles abroncsos fehér öltözetben bukkannak fel. A kortalan jelmezek mellett kizárólag e gyönyörűen túlcizellált ruhák utalnak a Shakespeare-kor öltözködésére. A férfiak ruházata szintén fehér és drapp, amelyektől élesen elüt a Bolond piros kesztyűje, valamint Lear fekete sála és (Regan várából való elüldözése után már kifordítottan hordott) kabátjának fekete bélése.
Dogyin korábbi előadásait idézi a jó érzékkel használt teatralitás, pl. amikor Goneril és Regan egyszerre fordít hátat Edmundnak, és hagyja el lassan a színpadot, a válluk felett még egy utolsó pillantást vetve a férfira, vagy Cordelia hazaérkezésének szándékoltan mesterkélt jelenete, amikor a három lány fehér abroncsos szoknyájában úgy táncol tipegve Lear körül, mint a kis figurák egy zenélő doboz tetején. Ez alkalommal azonban a teatralitásnak közhelybe, giccsbe hajló megjelenései sem állnak távol a rendezőtől: pl. a Bolond halála után a pianínó magától megszólal, Gloster megvakítását pedig teljes színpadi sötét követi.
Az előadásból hiányzik mindennemű elemeltség vagy szimbolizmus, a színpadon minden csakis önmagára utal (ami a színészek részéről időnként a kellékekkel folytatott kínos küzdelemben mutatkozik meg: pl. a sebesült Cornwall „észrevétlenül" kotorja elő zsebéből a vérpatront, Edgar pedig Szegény Tamássá változva addig dörgölőzik a falhoz, míg végül elegendő sár nem kerül a díszletről a testére). Ismét kísért a Tőkével való összehasonlítás, hiszen ott a dokumentarista színház szabályainak megfelelően elvileg csakis valós dolgok jelennek meg az előadásban, a kölcsönös hivatkozások és utalások rendszere mégis egy hihetetlenül összetett, többszintes - egyszerre reális és szimbolikus - színpadi valóságot teremt.
Shakespeare: Lear király
Malij Dramatyicseszkij Tyeatr, Szentpétervár
Díszlet: David Borovszkij
Látvány: Jevgenyij Nyikoforov
Fény: Jekatyerina Dorofejeva, Igor Tupkin
Színpadi kompozíció és rendezés: Lev Dogyin
Szereplők: Pjotr Szemak, Igor Ivanov, Alekszej Zubarjev, Anatolij Kolibjanov, Igor Csernyevics, Szergej Vlaszov, Szergej Kurisev, Danyila Kozlovszkij, Vlagyimir Szeleznyov, Alekszej Morozov, Oleg Dmitrijev, Jelizaveta Bojarszkaja, Jelena Szolomonova, Darja Rumjanceva
Helyszín: Nemzeti Színház
Időpontok: 2009. március 26-27.
Cseicsner Otília: Lear halott?
Nánay István: A zongora tovább szól
Molnár Gál Péter: Három brit nővér
valuska lászló: Shakespeare átvert Gyurcsány királya
