A programból két helyszínspecifikus színházi program rajzolódik ki: a holland Compagnie Dakar kertes ház thrillerje, illetve a volt bányászotthonokban bóklásztató Lakás-kaland-túra. Utóbbi esetében a nézők párosával, tízpercenként indulnak urbanisztikai barangolásukra a paneldzsungelbe. Iránytűként pusztán egy velős – a festett kukapalánkok, sztómacentrum és italdiszkont táblák, egymásba hajló bokrok szintjén precíz – leírás szolgál. Kincskeresés és időutazás. Néhány száz méterrel az indulás után a hajdani, Dandár utcai promenádról szónokló Széll Alajos (Juhász Mátyás/Kuti Gergely) csípi el a gyanútlan közönséget. A tervrajzokat hurcibáló, snájdig tanácsi dolgozó a kudarcként könyvelt 17 emeletes, vázszerkezetes házról, a megkésve avatott Mecsek Áruházról, dicső építészkollégáiról regél vad, utópisztikus szocialista szellemiségben. Mint az kiderül, találkozónk oka egy lakáscsere-ügylet, így rögvest az első potenciális hajlékba kalauzol minket.

Lift nincs, fürdőszoba ellenben újítva, a tulajok (Horváth Krisztina és Kormos Balázs) egy derék munkáscsalád. Végtelenített üzemmódban propagálják a lakást: nem csak a sznobokkal, „görögökkel” telített Olympia étterem, de a Mecsek ivó is közel van, sőt, a panoráma egyedülálló – maradéktalan betonrengeteg. Gyufás skatulyányi rezidenciájukat „a munkásnak tér kell” mottóval sóznák a nyakunkba, de előbb mi ágálunk, aztán végül nekik se akaródzik a költözés, hiszen már útban a sokadik poronty. A kikent hózentrógeres és konszolidált, kockás szoknyás neje sürgősen kiebrudal minket, így a menet folytatódik (immáron Alajostalanul).

Második állomásunk a szerethetően marcona Tüke Ármin apó és az ő Petronella unokája portája. A fogadtatás frivol, akár egy baráti partiban: „Csá!”. Balra pasziánsz-játék nyomai, szemben a TV-elé horgadt öreg (báb) – mi is lehuppanunk a kanapéba. Ahogy maga a tata személye, úgy a műsor is bábjátékos lelemény: Süsü, Amerika kapitány, Zsinóron (Anders Rønnow Klarlund-filmrészlet), Csucsu bácsi intelmei. A Gerilla Puppets által életre keltett Ármin papa mindent kommentál; elsődleges szidalmai az felújított közterekről bejelentkező védősisakos, neonmellényes, építőmunkás Csucsuhoz szólnak. Szabatos, kíméletlen EKF-kritika ez. „A Széchenyi tér történelmietlen járdává aljasult és burkolata annyira vakít, hogy kénytelenek voltak a placc szélére állítani egy bronz makettet – augusztusban ezen lesz letapogatható a tér arculata. A közlekedéstudatos magatartás a Király utca kárára lett: a szegély menti, parkolásgátló márványkockák csak az elbotló nyugdíjasok agyvelejének kiloccsantására alkalmasak. Mivel a tendert későn írták ki, a Zsolnay-gyár környékéből nemhogy kultúrnegyed, de nyolcad se lesz.” stb. Szüntelen kacagunk a vénségen, mire ő ránk förmed, és kitessékel otthonából – újabb címet kényszerülünk felkeresni.

A harmadik színhelyen egyszemélyes ínyencség vár minket: fejünkre fülhallgatót szorítunk, egyesével gubbasztunk a sárga, illetve fehér szobákban. Kulcs a zárban, lépések odakintről, kopogás, a naiv néző pedig máris odamondja: „Szabad!” Ámde mindez érzékcsalódás. Tomáš Vaněk hanginstallációja a mindennapok zörejeit varázsolja körénk: recsegő padló, nyikorgó ágy, fióknyitogatás, távoli csecsemő-ricsaj, rázkódó függönykarnis, félelmetes férfilihegés. Minden megelevenedik; nehéz fül helyett a szemnek hinni – rajtunk kívül valóban üres a helység. Nyolc perc kábulat, a szellem távozik – minket is vár a negyedik kégli.

Az utolsó egy szürreális közösségi tér: a falakat nejlonzsákok borítják, a kádban aranyhal ficánkol, az általános kupleráj pedig egy házibuli létállapotát idézi. A konyhában, a bodzaszörp főzés tőszomszédságában rádióstúdió üzemel – aki szeretné, beköszönhet a hallgatóknak. Etetnek minket, spontán össze-vissza lézeng mindenki, itt már senkit nem vár tálcán kínált produkció. A kiinduló, ingatlanvadászati koncepció fokozatosan foszlott szét, e szerint pedig a végén lehetőség nyílna némi chill out-ra. Jöhetne az élménybeszámolóval egybekötött láblógatás, de az eddigi megvezetettség után nehezen találja az ember a helyét. Nem elég fesztelen a játék lecsengetése. Hiába ez a legtágasabb, legjobb fekvésű lakás, nem szíves a maradásunk – sajnálom, de ez az üzlet az utolsó pillanatban elúszott, kedves Alajos úr.

Az Élethelyzet alapszituációja egyszerű. Otthonában (azaz egy szintén pécsi magánemberektől kölcsönzött antidíszlet családi házban) egy fiatal, kimért természetű nő (Reineke Jonker) békésen olvasgat, felseper egy törött virágcserepet, vasal. Mi a hátsó kertből kukkoljuk – habár a frontális ültetés, a mesterséges tribün némileg illúzióromboló. Hozzánk hasonlóan intim szféra-bitorló, idegen férfi (Fabián Santarciel de la Quintana) bukkan fel a bokrok közül. Nem lopódzik, nem óvatoskodik, mint egy betörő – arcra gyermekien fürkész, a környezetre való rácsodálkozása egy marslakóé. Ki ez? Valóban kívülálló? Netán az ex-férj? Mi a szándéka? Sétál fel-alá, nem zavar sok vizet, így a nő se tudja hisztérikusan, támadón fogadni – zavarában megkínálja néhány korttyal, majd kizárja a teraszra. Az ismeretlen jószándékúan bemászik az ablakon, hogy poharát a konyhapultra tegye, így kerül a falakon belülre. Tétován, ártalmatlanul kísért a nő körül, aki jobb híján a távirányítóval fenyegeti, illetve rásózza a számítógépet, hátha azért jött. Ügyetlen, bárgyú fickó ez, hatalmas rumlit csinál, melynek robajára betoppan a „felmentő sereg”, egy újabb – csupán WC-zés erejéig a lakásba kéredzkedő – pasas (Britt Bakker).

Abszurd képek sora következik: a frissiben érkezett illető kéjenc módon előbb végignézeti a hölggyel klotyóbeli székelését, majd a kertben, a női fehérneműktől roskadozó szárító alatt kiéheztetett kutyaként végignyaldossa a lány testét. Bizarr, ám mégsem szorongató, kiélezett a hangulat. Nincsenek valódi téthelyzetek. Támadásra alkalmas fegyver sose esik a nő útjába: hiába kézre eső a bozótvágó, ő minduntalan egy illatosító aerosollal hadonászik. Lépései logikátlanok, a természetes reakciók ellenébe mennek. Hiteles szituációk helyett szimplán humoros effektek sorjáznak, így csak az utolsó, legegyszerűbb, életszagú betoppanó (Arjana Bouwmeester) kérdése mosolyogtat meg: némi cukorért ugrott be a szomszédból. A finoman felvezetett, nyomasztó problémasor – ki kicsoda, kitől érdemes tartani, űzné vagy marasztalná ez az egyedülálló nő a látogatókat – vézna hahotafolyammá apad, amit a meglepetés-mentes lezárás is csak alátruccol. Az ablakból – az indító képhez visszautalva – lezuhan a muskátli, s ez kivétel nélkül mindenkit távozásra késztet. A nőnek sincs ínyére tovább itt élni; a ház többé nem nyújt óvó burkot, menedéket számára. Vagy netán ő is egy csalárd betolakodó volt? Hol kezdődik „az én házam, az én váram”?

A PLACCC Fesztivál nagy érdeme, hogy kikényszeríti a hasonló kérdéseket. Szépséget lop a betonkockák közé, kételyt ébreszt a helybeliekben (azzal, hogy a kiismerhetetlen jelzővel bélyegzi az otthon fogalmát), a nézők „belakoltatásával” pedig tágítja általános komfortérzetünk jelentését. E négy napos sorozat után felelősségteljesebb dolog kimondani, hogy „otthon, édes otthon”.

Lakás-kaland-túra

1. lakás: Minimum Építész Műhely (Pécs)

Írta: Nyisztor Miklós, Bencze Zoltán

Díszlet, jelmez: Mikuli Dorka

Rendező: Nyisztor Miklós

Szereplők: Horváth Krisztina, Kormos Balázs, Juhász Mátyás, Kuti Gergely

2. lakás: Gerilla Puppets (Pécs)

3. lakás: Tomáš Vaněk (Prága, CZ)

4. lakás: Periszkóp Munkaközösség (Pécs)

Élethelyzet

Compagnie Dakar (NL)

Rendező: Guido Kleene

Szereplők: Reineke Jonker, Fabián Santarciel de la Quintana, Britt Bakker, Arjana Bouwmeester