A hét asszonya (SzépRóza-monológok) nem egyszerűen jutalomjáték: Csákányi Eszter saját példáján keresztül mutatja meg, hogyan lélegzik és létezik egy színésznő a színpadon, hogyan úszik és lendül bele a játékba, s hogyan olvad fel végül a színházban. Minél inkább közelít az előadás vége, Csákányi annál nagyobb erővel ragadja magával a közönséget, miközben egyszerre játssza aktuális szerepét és szerepet játszó önmagát.
A Nemzeti Színház Kaszás Attila Termében játszott előadásban Csákányi Eszter Parti Nagy Lajos szövegeit adja elő. A már korábban megjelent novellákat maga a szerző formálta át és toldotta meg néhány mozzanattal, hogy megszemélyesíthetők legyenek és a nyelvi univerzumon kívül is létezhessenek. A különböző nőtípusok, a Rózák megannyi változata természetesen sosem tudna átlépni a Parti Nagy-féle szövegvilágból a „való világba", és Csákányi előadásában sem szociológiailag hiteles, élethű kézimunka-előrajzolót vagy villamosvezetőnőt látunk. Rózái inkább elvont figurák; a színpadon megtestesült alakok, nyelvük rontottsága és költőisége közötti feszültség izgalmasan vibrál az előadásban.
Anger Zsolt rendezői munkája nyomán Csákányi Rózái egyszerre teatralizálódnak és közelítenek a valósághoz. A női sorsok - bizonyos mértékig - kontextualizálódnak és megszemélyesülnek a jelmezek és a parókák által; az elhangzott monológok lehetséges helyszínére utalnak a vetített háttérképek. A Halvacsora című novella Rózáját például Anger laza-farmeros, keménykötésű fotósnőnek képzeli, a réges-rég volt szüretről beszámoló Rózát pedig a reptéren üldögélő, jól ápolt, elegáns amerikás magyarnak. A jeleneteket összefogó keret és néhány egyéb mozzanat azonban folyamatosan arra emlékeztet, hogy színházban vagyunk. Csákányi maga teszi fel a kérdést: a nézők vajon tudják-e, hogy ez „színház és nem színdarab"? A leghangsúlyosabb díszletelem a fényfüzérrel díszített, vörös függönyös színpad a színpadon (Khell Zsolt). Izsák Lili jelmezei szedett-vetetten jelmezszerűek, a parókák jelzésértékűek.
Fotó: Dusa Gábor
A jelenetek között Csákányi Eszter, a színésznő „lép fel". Árnyéka a színfalak mögül vetül a színpadra, látjuk, ahogy szinte rajzfilmszerű komikussággal hadakozik átöltözés közben szoknyával, parókával, sminkkel. A gyors átváltozás által megkövetelt fegyelem és feszültség számára persze nem játék, s hogy mennyi idegességet és szenvedést jelent a színpadra lépés, azt a bizonyára rögzített, de spontánnak tűnő hangfelvételből, a Csákányi-monológból tudhatjuk. A színésznő nem csak ruhapántokról, cipzárakról, alapozóról beszél, hanem a színházzal való kapcsolatáról, emlékeiről, folyamatos magaküzdelméről és magagyőzelméről. És főként lámpalázáról, izgalmáról: arról, hogy a közönség érti-e, veszi-e, szereti-e, egy hullámhosszon van-e vele. Aztán - kicsit még ennek a lázas készülődésnek, kapkodásnak a nyomával az arcán - színpadra lép, hogy akár mozdulatlan, akár széles gesztusokkal, akár halkan, akár ordítva, színészi eszköztárát és önmagát bevetve eljátssza a hét nő valamelyikét.
Csók Adorjánné kézimunka-előrajzoló mintha egy művházban, bal kezében nőnapi ajándékokkal - virággal, illatos gyertyával, népművészeti csalikorsóval - megrakodva lép a közönség elé. Jobb kezével pezsgőspoharat markol, s csak akkor mozdul meg, amikor tartalmát felhajtja - miközben iszik, sokáig, sírós arccal néz az égbe. Cérnavékony hangon, az ijedt nyúl félénkségével sorolja, vagyis inkább csak mellékesen említi sirámait: férjét, kihasználtságát, a taposómalmot és beteljesületlen vágyait.
A második, kevésbé sikerült jelenetben a férfiasan öltözködő nő először hajléktalannak, majd gyermekkori traumáját felnőttkori művészi érzékenységre váltó fotóművésznek tűnik. Nagyon szép, ahogy Csákányi a háttérbe vetített, a Budapest-látkép felhőin áttörő napsugarakat kerülgeti - kissé esetlennek tűnik azonban, ahogy fényképezőgépével minduntalan kattintgat. Ez talán azért nem baj, mert még csak a második jelenetnél járunk: színészi szempontból a kizökkenthetőség állapotában. És a valóság valóban hírt is ad magáról: Csákányi Eszter mobiltelefonja megszólal.
Fotó: Dusa Gábor
A harmadik jelenetre, a fürdő jegyszedőjének monológjára Csákányi belelendül: szinte mozdulatlanul ülve, csak lábát vakargatva, vállát vonva bizonygatja, hogy tényleg találkozott a struccfarm golfsapkás, hátizsákos, egymást Manyikámnak szólító, kiránduló struccaival. A történet részleteit magától értetődő természetességgel ecseteli, fesztelensége, közvetlensége lenyűgöző. A következő jelenet egy régi-régi, csodálatosan-pajzánul induló, tragédiában végződő szüretről szól. Csákányi aktuális Rózája a bőröndje társaságában üldögélő, amerikás magyar, s abban, ahogy akcentussal kimondja: hurkatöltő, minden fiatalkori huncutsága, bája, s az idősödő nő édes nosztalgiája benne van. Csodálatos szimbiózisba kerül az idegen hangsúlyozással kimondott szavak és a szöveg népiessége, költőisége. A hatodik jelenetben a statikus beállítás fellazul, s a konyakokat leküldözgető, némiképp közönséges villamosvezetőnő már hadonászik, feláll, utasok iránti gyűlöletét üvöltve okádja a közönség arcába.
Miközben a kivetítőn a színésznőről készült képek jelennek meg (kissé gagyinak tűnő, csillagot formázó diaátmenettel), az utolsó jelenetben Csákányi bárzongoristaként lép elénk. Hosszú, fekete parókában, lelkesen, boldogan veri a zongorát, s hozzá valami sanzont énekel. A szövegre nem, csak magával ragadó felszabadultságára emlékszem: Csákányi Eszter végleg feloldódott a színházban.
Parti Nagy Lajos: A hét asszonya (SzépRóza-monológok)
Nemzeti Színház, Kék Produkciós Iroda, Orlai Produkciós Iroda
Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Izsák Lili
Fény: Bányai Tamás
Rendező: Anger Zsolt
Előadó: Csákányi Eszter
Helyszín: Nemzeti Színház, Kaszás Attila Terem
Bemutató: 2009. március 27.
Tarján Tamás: A Róza az Róza az Róza
valuska lászló: Parti nagy nyelvével hét nőt teremtett
Parti Nagy darabjában Csákányi Eszter hétszer
Hiányzik a csapathoz tartozás érzése
Csákányi Eszternek meggyűlik a baja Parti Nagy darabjával
