„Miért tartok ki ilyen konokul e darab mellett? Immár tizenhét éve? Mi lehet drágább, kérem, az embernek, mint ifjúi érzéseinek krónikája [...]. A felszínen a vadlelkű fiú meséje ez, aki elvetődik egy déli községbe, s akkora rumlit csinál, mint róka a baromfiólban. [...] A darab megannyi válasz nélkül hagyott kérdésről szól, amik az ember szívét kísértik", és hogy a darab főszereplői „miként fogadják el a válaszokat, amik nem is válaszok, csak éppen praktikus alkalmazkodás, beletörődés a kutyaszorítóba."
A fenti sorokat Tennessee Williams írta szóban forgó melodrámájáról A múlt, a jelen és a talán című tanulmányában. A Nemzetiben futó előadás maga is mintha menekülne az igazság elől, jelesül, hogy a merész, ámbár tisztességes dramaturgiai szándék megritkította és kihűtötte a williamsi fülledt levegőt. Ennek a menekülésnek vannak győztesei és vesztesei. Győztesei azok, akik amúgy is címzett nélküli levélként sodródnak e közösségben, vesztesei, akik csak partnerük által nyerhetnék el végső formájukat.
A tiszta és józan rendezői észjárásnak köszönhetően jó ideig rendben is volna ez így. Már a tárgyak elrendezése is sokat elárul a későbbiekről: minden mindentől nagyon távol van, és formailag semminek nincs köze egymáshoz. A csúf, kék padlószőnyegen álló fekete faasztal székkel kínos kontrasztot teremt az ikeás fémvázas polcokkal. Egyik aljában röviditalok, tetején ódon pénztárgép trónol, mellette modernnek tetsző telefon, melybe mégis rendre pénzt dobálnak. A túlnan hamarosan nyíló cukrászda is ridegen csillog, nincs kidíszítve, amiről annyit fecsegnek. Az idézőjel szabályát (itt semmi sem az, aminek látszik) persze maga Williams javasolja a darab első mondatában: „nem valószerű a díszlet, csak érzékelteti", hol vagyunk.
A szétterpesztett játéktér közepén hatalmas lépcső éktelenkedik. Nemcsak fehér színével, de a ráapplikált világítással is elfoglalja, sőt kisajátítja a teret, ugyanakkor ketté is osztja. Ez a „kettős látás" aztán később nagy hangsúlyt kap: a tér egyik oldala finoman kék, a másik piros árnyalatú. Ezt még inkább aláhúzza az előadást két oldalról felvevő kamerák képe, melyek közeliket adnak, mindahányszor a főhőst érzelmi manipulációval próbálják leteríteni. A nem nagyon szerencsés lépcső-effekt szándékát tekintve időről időre fénnyel és a közönség feje fölötti forgással emeli ki a dramaturgiai kulcsjeleneteket, de azokat idézőjelbe is teszi, ezzel tompítja giccsességüket.
Péterfy Bori - Fotó: Dusa Gábor
Sopsits (bevallása szerint, de szemmel láthatóan is) a kirekesztettségről mesél, arról, milyen gyorsan és primitív módon válik halálos ellenséggé egy idegen. De a produkció gyengesége vagy szándéka-e, hogy a szereplők mintha nem ismernék egymást? - kérdés maradt bennem. A számos, önmagában jó alakítás nem áll össze egyetlen nagy csapatjátékká, még az intim kettősök is kopogó magánszámok lesznek.
Terhes Sándor, Szarvas József, Molnár Piroska és Péterfy Bori belépnek ebbe a szétdarabolt világba, és egyből rideg portrékká merevülnek, akár körülöttük a berendezési tárgyak. Ettől válnak az összeszerkesztetlenség győzteseivé; sehova sem tartó alakjuk otthonra lel benne. Megjelenéseik erőteljesek és ösztönösek. Péterfy Bori szétcsapott Carol Cutrere-je remekül érvényesül. Számomra az előadás csúcspontját jelentette, mikor szilánkos, fájdalmas alakja visszatér Valhoz, hogy a rá leselkedő veszélyekre figyelmeztesse és vallomást tegyen: „Szeretnék valamit úgy tartani, ahogyan te a gitárodat, így szeretnék tartani valamit..." Carol igazán győz is, hisz a káosz után övé lesz a kígyóbőrkabát. Péterfy Bori mindig is tehetséggel lubickolt a megalázott és kivert nők szerepében, de az ismert figurát ezúttal valami igazi ízes vadsággal töltötte tele, s ettől vált az este legizgalmasabb jelenségévé. Terhes épp ilyen manírtól és mesterkélt fogásoktól mentes játéka remekül passzol Péterfyhez, az a néhány másodperc, amit együtt töltenek a színpadon, erősebb és ösztönösebb, mint Udvaros Dorottyával hozott párosa. Szarvas József irgalmatlan és arrogáns villanásai leterítik a színpadot, fojtogató légkört teremtenek. Molnár Piroska az utóbbi évek legjobb epizódszerepét játssza Porter nővér szerepében: egyszerű alakjában ott a vihar előtti csend; távozásával (nem épp váratlanul) ki is tör a zuháré. Bodrogi Gyula gonoszságban összeaszott haldokló görcs, szépen elundorítja a nézőt, alátámasztva megvásárolt felesége jelzőjét: mocskos strici. Nagy Mari karaktere épp ilyen elveszett, vak és torz lakója ennek a felboncolt közegnek. Val iránti vonzódásának azonban semmi jele, s ettől aztán csak még inkább kívül reked az „ügyön".
Udvaros Dorottya - Forrás: nemzetiszinhaz.hu
A többiek vesztesen kerülnek ki az előadásból. Szabó Kimmel Tamás eszköztelen, de jól nevelt, udvarias karaktere nem tud életet lehelni Val Xavier cseppet sem jólnevelt és udvarias figurájába. Belépésekor a közönség fiúbájra fogékony ifjabb hölgytagjait talán, de e mocskosságoktól érlelt, vastagbőrű déli nőket nem tudja levenni a lábukról. Nem is veszik észre, nem is lesz „róka a baromfiólban". Bár Szabó Kimmel jósvádájú, izgalmas tehetség, de nem szilaj és nem vad, ezzel aztán eldől az este sorsa is. Udvaros Dorottya minden igyekezete ellenére sem születik találkozásukból közös ügy. Udvaros Dorottya önmagában nehezen értelmezhető Lady-je légüres térbe kerül, partnere próbál lenni a semminek, egy olyan Valnak, aki nem is létezik. Nyilván nem sikerülhet neki. Náluk csak a Dollyt és Beulaht játszó Murányi Tündét és Söptei Andreát éri nagyobb veszteség; mintha figyelmen kívül hagyták volna őket, holott szomorúan mellőzött figuráikra nem kisebb feladat hárul, mint a couleur locale ábrázolása.
Sopsits Árpád széttartó, darabokra szedett világot épített, hogy idegenségről, kirekesztésről beszéljen. Mind a Kazimir Károly, mint a Ruszt József-féle, s aztán a néhány utána következő vidéki bemutatót is a szentimentalizmusnak tett megadó gesztus miatt ostorozták a kritikák. Kivételt képez Zsótér Sándor '92-ben rendezett nyíregyházi változata, ami merész szerepösszevonásaival, lepusztított szövegével izgalmas olvasatát kínálta a szenvedély-drámának. Sopsits ez utóbbi úton indult el, de a williamsi világot éppen a szertelen szexualitástól, az ösztönöktől fosztotta meg, így aztán szereplői számos elemükben értelmezhetetlenné váltak. A szálkás, jól megfogalmazott egyéni szerepértelmezésektől azonban mégis értékes színház válik belőle.
T. Williams: Orfeusz alászáll
Nemzeti Színház
Díszlet: Antal Csaba
Mozgás: Gergye Krisztián
Dramaturg: Vörös Róbert
Rendező: Sopsits Árpád
Szereplők: Bodrogi Gyula, Udvaros Dorottya, Szabó Kimmel Tamás, Terhes Sándor, Péterfy bori, Szarvas József, Nagy Mari, Murányi Tünde, Söptei Andrea, Molnár Piroska, Gergye Krisztián
Karsai György: A Túlmozgásos Lépcső Rejtélye
Vécsei Anna: Halottak a lépcsőn
Koltai Tamás: Csupasz pisztoly
a főszereplőkkel és a rendezővel
