A jó bulvár tudja a határait, tudja, melyek azok a területek, ahová nem merészkedik, mert fúrója életlen hozzá, helyette megmarad a szellemességnél és az ízléses porcióknál. Rossz változatában viszont mélységet mímel ott, ahol az nem történik meg, ezt a művészi hazugságot pedig giccsnek hívják. Tennessee Willamsnél ebből van is dögivel, rendező legyen a talpán, aki nézhető produkciót hoz ki belőle. Guelmino Sándor megpróbálta.
Képes-e a színrevitel a maga lehetőségei szerint életet lehelni a darab kliséi és önsajnáló szenvelgése közé, gyúr-e eszközeivel hiteles realitást a színész (és a rendező), amivel az előadás végül megmenti az írót, aki brutálisan, csaknem menthetetlenül túlcukrozta süteményét? – úgy hiszem, ez itt a kérdés, bárhol a világon, ha Tennessee Williams Macska a forró tetőn (egy korábbi magyar fordításban: bádogtetőn) című, még a hollywoodi kategóriával mérve is szemérmetlenül hatásvadász és direkt, talán épp emiatt viszont meglehetős népszerűséggel büszkélkedő opusza kerül színpadra. A szerzői nagyot akarás egy-egy teremtménye is sok lenne, de ez így egyben aztán tényleg megfekszi a gyomrot: vergődik benne egy jóképű és tehetséges fiatalember, akinek mindene megvan (szép feleség, karrierlehetőség, rendezett anyagi háttér) persze ez is baj, de leginkább az az átmeneti impotencia, melyet egy látens homoszexuális kapcsolat okoz, iszik is ezért, mint a gödény, ahelyett, hogy teherbe ejtené feleségét, pedig ez sürgős lenne, életre valóságot kéne bizonyítani (ettől is ki van idegileg) a haldokló papának (rák, mi más), amíg nem késő. Merthogy testvére jobban galoppíroz, feleségével szaporák, mint a nyulak, kár, hogy számítók és szürkék, nem is nagyon szereti őket senki. Aztán a mama se könnyű eset, a látszatlétezés prof. emeritusa, lefojt mindent, akár egy freudi hivatkozás. Ők ünnepelnek együtt születésnapot, és közben a kőkemény mondatok pedig úgy dörögnek („Együttélni valakivel néha sokkal magányosabb, mint egyedül élni”, vagy: „Semmi sem ugyanaz, mint volt”), mintha valami délutáni szappanoperából bérelték volna őket kilónként – életet csepegtetni ebbe hogy lehet?
A Magyar Színház előadásához először is készítettek egy új fordítást – jól tették. Gecsényi Györgyi (egyben ő a dramaturg is) szövege sokszínűbb, mint Bányay Geyza klasszikus – a Williams-darabok szellemiségéből következő pózolástól sem mentes – fordítása, a patetikus-tragikus felhangot ellensúlyozza nála a nyersebb, nem egyszer alpári (és kiderül sokadjára, milyen emberi dolog a káromkodás) új regiszter, de színt visznek a szerző játékosabb megoldásai is („ez annyira nem lehető, hogy már lehetetlen”) ebbe az egynemű, komoly- és komorkodó családi drámába. Vérfrissítésként hat Cziegler Balázs szobadíszlete is: a realista játékmódot kiszolgáló funkcionalitást (jó sok ajtót és járást beépítettek, hiszen végig nagy a jövés-menés) megtartva mégis attól színeiben és díszleteiben elrugaszkodva a családi ház folyton-hideg életterét érzékeltető tengerkék falak és padlók teremtenek nyomasztóan furcsa be-, és kelletlen összezártság-érzetet, ahogy az átlátszó dobozokba öntött jégdarabok és fekete-fehér italos üvegek is a sterilitás impressziójával kontrázzák, árnyalják (akárcsak Kárpáti Enikő fekete-fehér, ha kell mindent elfedő, ha kell, kivágásaival erotikát teremtő ruhái) a felszínen zajló érzelmi viharokat ebben a nagyszínpadra feltett, de valójában kamaraelőadássá alakított, egyhuzamban, jó 130 percen át játszott produkcióban.
Mindez persze még csak a külcsín, egy kis fazonigazítás. Guelmino Sándor rendező ott nyerte meg az első menetet Tennesse Williamsszel szemben, amikor elkészítette a szereposztást. A darab legkellemetlenebb része az első felvonás, a krízisbe jutott házaspár vonaglása, színész legyen a talpán, aki ezt túléli: Pál Andrásnak (Brick) és Balsai Móninak (Margaret) ez azért inkább sikerül, mintsem. Pál rezignáltan kezd, alig mozdul (bokaficam, tegnap megint többet ivott a kelleténél), és szép lassan bontja fel a figura mélyebb rétegeit, ezzel visszamenőleg is hitelesítve annak whisky-spleenjét. A pózolásból egyre emberibb lesz, ebben sokat segít a színész kis helyen is gyökeret eresztő öniróniája, jól fungáló komikusi vénája: egy hangsúly, egy tekintet, egy gyors, egy furcsa mozdulat. Az Eszenyi Enikőt – nem tudom szándékosan, vagy „vétlen” – idéző Balsai hozzá képest harsányabb, teátrálisabb, talán a kelleténél többször is villantja meg amúgy igen mutatós combját, ám ő is inkább a kis pillanatokban emlékezetes, például amikor macskaként kuporodik le a kanapé szélére, és kezd el játszani – kicsiben.
Az előadás mégis ott indul el, amikor – a háromrészes darab második felvonásának elején – belép Szélyes Imre (Édesapa), aki robosztus természetességgel és vitalitással hozza azt a nyers életerőt, ami Brickből hiányzik (igaz, így kevésbé hihető azért, hogy haldoklik). Béres Ilona (Édesanya) tulajdonképpen kétszer is alakít: előbb a békefenntartó, idegesítő, okoskodó mosolymamit, majd a dráma – miután nyilvánvaló lesz a rák ténye mindenki előtt – fájdalmában megkeményedő-megtisztuló, méltóságteli embert. A tragédia és a konfliktus (kié is legyen a családi vagyon) leégeti a gondosan felépített, arcokra száradt maszkokat: így derül ki, milyen minőségű a lojális nagyfiú, Gooper: gyenge, de a végére Sipos Imre odateszi a családban mindig nélkülözött, szürke eminenciás idősebb testvér drámáját is, ez a rétegzettség erőssége az előadásnak. Ahogy villanásnyi apróságok is: amikor Béres Ilona Édesanyja elhúzza a kezét az igyekvően stréber nagyfia közeledése elől, vagy Soltész Bözse végére teljesen infantilizálódó, hisztis Mae-e.
Guelmino Sándor azzal az ambícióval húzta-faragta a darabot (például az elejére közjátékot tett, a végét okoskodás helyett drámává emelte), hogy metszőollójával megtisztítsa minden mímelt műviségtől, és visszavágja az emberi drámáig, a felnőtté válás, a mellőzöttségből fakadó féltékenység, szembenézés alaptörténeteiig. Ez is ott lappang a Macska a forró tetőn-ben, láthatóan ezt akarták a felszínre hozni ebben az elsősorban a színészi hitelességen alapuló, és azon különben működő, néhány formai újítást magánviselő, a szöveg lilaságait, nyersebb, lényegre törő szemléletre cserélő előadásban, amely így végül főképp a parázs, vígjátéki elemekből is építkező családi, illetve a drámai apa-fiú jelenetekben forrósodik. Túlzásba azért nem kell esni: a hozott anyagot nem sikerül két vállra fektetni, bár ez jellegzetesen olyan döntetlen, mely egy kisebbfajta győzelemmel is felér.
Tennessee Williams: Macska a forró tetőn
Magyar Színház
Fordította, dramaturg: Gercsényi Györgyi
Díszlet: Cziegler Balázs
Jelmez: Kárpáti Enikő
Rendező: Guelmino Sándor
Szereplők: Balsai Móni, Pál András, Béres Ilona, Szélyes Imre, Soltész Bözse, Sipos Imre, Szűcs Sándor, Szatmári András
Sz. Deme László: Hazugságok foglyai
Képgalériák:
