Gergye Krisztián táncos-koreográfus legutóbb Nádas Péter nagy jelentőségű, de viszonylag keveset játszott trilógiájának két darabjából a Találkozásból és a Temetésből készített iker-előadást. Az előbbit a Bárkán, az utóbbit a MU Színházban mutatták be. A produkció a Bárka Színház és a Gergye Krisztián Társulat közös vállalkozása.
A következő „fátyolos" látvány fogadta a Bárkában helyüket kereső nézőket: egy fehér, áttetsző függöny egy steril, elemi funkcióira redukált szobabelsőt takar, akár egy kórteremnek is gondolhatnánk. A színpad legfeltűnőbb jellegzetessége, hogy a nézőtér felé lejt, erős - a mozgást is nehezítő - dőlésszöggel. Három középkorú, tétlenül várakozó, izgatott hölgy is a színpadon, kisminkelve, fekete estélyiben: ők lesznek nyilván a főszereplők, Máriák. Az előadás voltaképpeni kezdetekor - ha lehet itt egyáltalán kezdésről beszélni - egy ismeretlen fehér ruhás hölgy felfedi a színpadot, gondosan elhúzza a függönyt. Hogy nem lényegtelen a személye - „dramaturgiai" szerepe van -, az abból sejthető, hogy nézőként (felügyelőként?) végig jelen marad az előadásban, figyelemmel kíséri annak menetét. A Fiatalemberek - belőlük is három van természetesen - már a fátylak lehullása után érkeznek szép sorjában, ki-ki a maga Máriájához. Előtte azonban történik még valami említésre méltó: Mária (mind a három) a szekrényen veszteglő pohár vörösborába valamiféle port szór, nyilvánvalóan nem édesítő szert. Hogy mit, azt nem tudhatjuk pontosan, noha sejthetjük. Baljós lehetősége ez a találkozás (a Találkozás) végkimenetelének. Ám ne rohanjunk ennyire előre: a lehetőségek még nem zártak, nem szűkültek saját „semmisségükbe". Mindhárom Mária más pozícióban fogadja látogatóját. Az egyikük ágyban fekve, a másikuk széken ülve, a harmadik pedig állva, a falnak támaszkodva. A három férfi egyszerű utcai öltözékben, jellegtelen külsővel érkezik. A későbbiekben sem kapnak karaktert: névtelenségük, múlt és jelen nélküliségük végig jellemzi őket, mondhatni ez a „szerepük". Nem hús-vér személyiséggel van tehát dolgunk a fiatalember(ek) alakjában: egy szerep invariánsai pusztán. Ugyanazt az üres jellegtelenséget, tétovaságot képviselik háromféleképpen. Semmitmondó variabilitás, a semmit mondják ugyanis. Monológjaikban nincs eleven behatárolt élettartalom, mely valamilyenné tehetné őket. Olyanok, mint akik még innen vannak a születésen: nincsenek saját szavaik, nem adatott meg nekik a lehetőségek lehetősége. (Mária pedig azért nem képes dialógusra, mert túl van már saját életén, vagyis túlélte saját halálát.) Különös találkozás: az egyik innen van, a másik pedig túllendült már a létrejövés lehetőségén. Szavak, melyeknek nincs denotatív jelentésük, csak konnotációik.
Varjú Olga, Dévai Balázs - Fotó: Dusa Gábor
Már az előadás kezdetén három zenész is helyet foglal a színpad előtt, a nekik kijelölt székeken. Szereplők ők is, az igazi főszereplők: a szemünk előtti találkozás disszonanciájának szószólói. Nem olcsó háttérzenét szolgáltatnak tehát, hanem ama nyelvi ínségnek kifejezői, mely itt (az egymással kölcsönhatásba kerülő testi jelenlétben) egyes-egyedül „történni" tud.
A „sztori" elvileg nem túl bonyolult: egy fiatalember meg szeretné tudni apja és annak szeretője történetét, melynek közegét az '50-es évek magyar (közép-európai) valósága adta. Voltaképpen apja haláláról szeretne biztosat tudni. Ám ezt az igényt, éppúgy, ahogy Mária gyónásszükségletét is teljességgel ellehetetlenítette az a történet, melyre a fiú kíváncsi, melytől a volt szerető szabadulni szeretne. Az elbeszélhetetlen elbeszélhetőségének (pontosabban: elbeszélhetetlenségének) problematikája ez. „Nem tudom elmondani. Már nem is tudom, miért akartam volna elmondani. Hogyan lehet valamit elmondani. Semmit nem lehet elmondani" - így Mária, aki éppen azért élheti túl saját „halálát", mert képes volt távol tartani magától saját történetét. A saját múlt eltitkolása, minden lehetséges módon való elidegenítése, életben maradásának egyedüli záloga. Ilyen „körülmények" között aztán joggal tehető fel a kérdés: van-e egyáltalán „történet" a „narratív identitás" aktuális hiányában, mi (vagy ki) az, ami (vagy aki) történni tud?
Varga Anikó, Szabó Gábor - Fotó: Dusa Gábor
A rendező, Gergye Krisztián munkája pontosan „felel" erre a kérdésre. Felel, hiszen épp ezt a „kérdést" rendezte meg, nyomatékosította. Azzal például, hogy folyamatosan egymás mellé beszéltette szereplőit. Nem egymás kérdéseire válaszoltak, időnként egymással párhuzamos monológokba kezdtek. Előfordult, hogy az egyik Mária kérdésére egy másik Fiatalember „válaszolt", egy vele nem azonos légtérben lévő. A „beszélgetést" gyakran megzavarták idegen hanghatások, oda nem illő zaj. Nem is beszélve arról, hogy a nézőpróbálóan sok csend és hosszú szünet még az illúzióját is elvette annak, hogy rekonstruálhassunk valamiféle történetet, fölépülhessen számunkra az, ami a szereplők számára tiltott gyümölcs. Meg aztán mi másról szólhat az a rendezői ötlet is, mely az előadás dramaturgiájában meghatározó szerepet kapott: a szerepek megháromszorozása. A történethiány itt nem valakiké, hanem bárkié, akárkié. Intencionális ugyan, minden történés tartozik valakihez, de amennyiben ez a valaki nem tudja azt legsajátlagosabban a magáénak, úgy elveszik annak alanya, miközben „ő" névtelenné válik, akárkivé. A három fiatalember és a három Mária találkozása ugyanannak a történetnek (értsd: történethiánynak) dokumentuma, de úgy, hogy találkozásuk is esetleges, véletlenszerű maradt, nem tudni pontosan, hogy kik között valósult meg. A „történet" idézőjeleit Gergye a szóban forgó megháromszorozással ugyancsak idézőjelbe rakta. Az idézőjelbe tett idézőjel - s éppen ez Gergye leleménye - radikalizálni látszik Nádas „szünet nélküli tragédiáját", végképp aláásva ezzel a színpadi történés „átélhetőségét". A „kiüresedés" tapasztalatát az „üresség" személytelenségében mutatja meg. (A koreográfus Gergye kísérletezett már hasonló tematikával: a Gaia című produkcióban Tárnok Maricával mutatta meg a „történetnélküliség" szakadékait, a Zyklon-B-ben pedig a „személytelenség" alvilágába idegenvezetett, szembesített magunkkal.) Ez tehát a hosszú csendek, a megfagyott mozdulatok, a „lehetetlen" párbeszédek „lehetséges" értelme. Az előadást felépítő elemek egymás ellen dolgoztatása következetesen átgondolt, minden ízében tudatos rendezői koncepciót takar tehát. Még a színészi játék egyenetlenségei is beleférnek, nem zavarnak.
Nádas Péter: Találkozás
Gergye Krisztián Társulata, Bárka Színház
Díszlet, látvány: Gergye Krisztián
Jelmez: Béres Móni
Zenei szerkesztő: Philipp György
Dramaturg: Miklós Melánia
Rendező-koreográfus: Gergye Krisztián
Szereplők: Spolarics Andrea, Varga Anikó, Varjú Olga, Pásztor Tibor, Szabó Gábor, Dévai Balázs
Zenészek: Bartek Zsolt, Szakács Ildikó, Philipp György
Boronkay Soma: eltáncolt esték
Jászay Tamás: Megtalált jelentés
Molnár T. Judit: Ők ott sem voltak
valuska lászló: A kommunizmus megerőszakolja a szerelmet
Gergye Krisztián bevezetője és korábbi Nádas-előadások felidézése:
