Az író ugyanis két világot helyez egymás mellé: a realista szál jelenetei a sarki kocsmák törzsvendége vagy inkább állandó lakója, Éva történetét bontják ki. Pontosabban egy létállapotot rajzolnak meg: a színésznői karrierről álmodozó, de úgy tűnik színpadra nem - csak a híres bukaresti színész ágyáig - jutó, gyermekét elvesztő, kisvárosi bolondként tengődő nő életútja elejtett mondatokból rakható össze. Ha ugyan össze kell rakni a kortnyi utalásokból épkézláb történetet. Annál ugyanis jóval fontosabb az a mentalitás, amit Éva megtestesít. A név beszédes: a halálon „glóriával átallépő" örök Éva belső józanságával átragyog a piaci, külvárosi szennyen. Visky ugyanakkor egy másik bibliai szerepet is rávetít hősnőjére: a misztikus színekben a feltámadás Szűz Máriája lesz, míg a realista színek férfi szereplői a szent sír angyalait jelenítik meg - a játék másik síkján a feltámadás hajnala profán passióként adatik elő.

A dráma két nagy „kihívását", buktatóját ezzel máris jeleztük: „a látható és a láthatatlan" megjelenítése vár az alkotókra, az írói utasítás szerint a „realista jeleneteket a misztérium tükrében kell értelmeznünk és fordítva" - sajátos stiláris egységet kell teremteni két egymásra vetített világból. Másrészt Éva szerepe csábít a szélsőségekre: a nagy drámázástól a kabarészintű poénkodásig sokfelé elcsúszhat az alakítás, s vele az előadás.

Nádasy Erika, Venczel Valentin - Fotó: Gál Gábor

Az egri színház stúdiójában Szegvári Menyhért korrekten megtalálja azt a színt, amellyel a söröskriglik habmaradékán átszűrt kricsnihomály és a szent sír megváltást hirdető égi fényessége egyaránt felragyogtatható, illetve az író által barakk dramaturgiának nevezett -  a feltámadás-dramaturgiát és a becketti várakozás-dramaturgiát is magába hordozó - drámaforma kibontható.

Nemcsak időt takarít meg, de a nézői helyfoglalás dramaturgiai funkciót is kap azzal a rendezői megoldással, hogy a nézők bejövetelével egyidejűleg történik, illetve már zajlik, az első jelenet: a Gyermek (Veres József) a játéktér közepére szórt, betűvel megjelölt köveket gyűjt zsákjába - egy régóta tartó rituálé részesei leszünk így. Az összevonást valószínűleg a zárójelenet írói utasítása ihlette: a tapsrend után kivonuló nézőknek a Gyermektől egy-egy követ kell kapniuk, az előadás „tárgyi-anyagi reprezentációját", amely a színházi produkcióhoz tartozás élményét viheti tovább. A nézői bevonulás összekapcsolása a kezdőképpel így elő is készíti a távozást, annak ,,közös exodusa" jobban megélhető a kezdés, a „közös bezárkózás" rituálissá tételével. Maga a rendező tervezte üres tér is a játék szakrális jellegét erősíti: a térforma félkör alakú lezárásával mintha egy Árpád-kori kis templom apszisát adná ki, közepén oltárral. Háttérben a Weöres Sándor-i tanításra emlékeztetve - ,,Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra" - vaslétra magasodik. Ez a szürke komorságában is tiszta közeg mentesíti a realista színeket minden „hétköznapi" olvasattól. Ugyanakkor a mai nyers humorral megfogalmazott bibliai jelenetek kerülik a misztikus emelkedettséget.

Rendező és színészei megtalálták azt a hangütést, ami kiemel a „józanságból", de nem visz el olyan külsőséges megoldáshoz, ami a nézőt félrevihetné a szerepek, szituációk megítélésében, a személyes igazságok értelmezésében. Segít ebben a szerzői utasítások pontosan követése és betartása, köztük azé is, hogy az üvegek, poharak üresek legyenek -  mintha a részegség, illetve lerészegedés olcsó, naturalista megjelenítésétől óvná ezzel a játékot az író. Ugyanakkor a csapszékek italgőzének, éppúgy, mint a misztériumok tömjénfüstjének jobban rá kellene csapódnia valamilyen szinten a játékra. Az alázatos, pontos rendezés azonban annyira ügyel a mértékre, hogy helyenként ott is visszafog rendezői megoldásokat, ahol bátrabban nekilódulhatna az expresszivitásnak teret adó alkotói fantázia.

Nádasy Erika, Hüse Csaba - Fotó: Gál Gábor

Szegváry mentségére hozható fel, hogy Nádasy Erika személyében olyan színésznője van, aki önmagában elegendő ahhoz, hogy hitelesen és katartikus erővel szólaljon meg a dráma. Éva utolsó monológjában híres világsztárként jelenik meg, az itt olvasható írói jellemzéssel a színésznő egész alakítása leírható: ,,az elesett külsőt, gyűrött arcot, csapzott hajat átragyogja személyisége titokzatos varázsa. Semmi póz, ripacséria, álságos túlhajtása a helyzetnek. (...) Tiszta színház."  Ennek a színészi jelenlétnek köszönhető, hogy Nádasy Évájával végig együtt tudunk érezni és gondolkodni. A színésznő lehetőséget sem ad a nézőnek szentimentális szánakozásra, bárminemű ítélkezésre, mert megtörhetetlen asszonyi (vonz)erőt, hitet, elevenséget sugároz a legelesettebb pillanatokban is.

Három színészi alakítás segíti, gazdagítja Nádasy játékát. Hüse Csaba a színészből lett Szent Genéziuszról prédikáló Kálmán atya kis szerepében remekel: a saját előadói képességeitől megittasult atya alakjában az örök ripacsok lelkes, önelégült átszellemültségének szeretetteljes rajzolatát adja. Éva jól megrajzolt ellenpontja a bibliai képben Ivády Erika kenetteljes, gyenge idegzetű Máriája, illetve a kocsmajelenetben bamba vigyorú, tisztánlátásra képtelen Trezorja.

Évával egyenrangú feladat a nő mellett végig kitartó társ, Atyus néma szerepe. Az ő élettörténete ugyan az író által teljesen homályban marad, de Venczel Valentin karaktere alapján a néző sejtheti azt is: a diktatúrának nemet mondó, összeroppant idegzetű értelmiséginek mutatkozik a nőt szeretetteljesen óvó férfi. A tekintetében lapuló rémült értetlenség és szelíden megadó együttérzés végletei között egyensúlyoz az alakítás. A színész kerüli a hajléktalanság, a nyomor szívta, összetört testi-lelki lepusztultság külsőségeinek megmutatását. Helyette Atyus Éva életében betöltött szerepét hangsúlyozza: az örök színésznő mellett ő a némaságra ítéltetett örök néző.

Visky András: Alkoholisták

Gárdonyi Géza Színház, Eger

Szcenikus: Gróf Gyula

Zene: Kátai László

Dramaturg: Jónás Péter

Rendező, látvány: Szegvári Menyhért

Szereplők: Nádasy Erika, Venczel Valentin, Hüse Csaba, Ivády Erika, Veres József