Valamitől mégis hiányérzetet kelt bennem az új bemutató. Mintha az derülne ki számomra az előadásból, hogy Márton László mégsem drámatrilógiát írt, hanem egy több részes drámát, amelyet talán egyetlen este kellene játszani. (Ez lenne csak az igazán lehetetlen vállalkozás.) A törött nádszál ugyanis inkább hat egy hosszúra nyújtott epilógusnak, mint önálló darabnak.

Ezt az utolsó részt aligha lehet érteni az előzmények ismerete nélkül. A Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem uralkodásának öt évéről (1593-1598) szóló trilógiában A törött nádszál csak a végjátékot tartalmazza. A szerző nem ad arra lehetőséget, hogy ebből az utolsó részből önállóan is megismerhessük a szereplőket, illetve a történéseket mozgató problémákat. Egyáltalán az előzmények ismerete nélkül azt sem látni, hogy mi is ebben a darabban a probléma, és hogy miért halad minden valami szükségszerű végkifejlet felé, amiért tulajdonképpen senki nem tesz erőfeszítéseket a szereplők közül.

Jósika: Nagy András, Báthory Zsigmond: Schruff Milán - fotó: Gál Gábor

Márton László ebben az utolsó részben inkább erdélyi hatalmi tablót vázol fel s nem egyetlen központi szereplő (a fejedelem) köré építi az eseményeket (mint ahogy a három rész címe ezt sugallja). A törött nádszál első jelenetében Jósika István erdélyi kancellár (Nagy András) és Bocskai István váradi főkapitány (Safranek Károly) párbeszédét halljuk. A nagyratörőben mindkettőjüknek fontos szerepe volt Báthory Zsigmond hatalmának megszilárdításában. (Bocskai katonai ereje segített úrrá lenni Báthory Zsigmond ellenfelein, a semmiből önerejével felemelkedő Jósikának pedig a taktikai érzéke és a ravaszsága volt nélkülözhetetlen.) Most szóba kerül köztük a fejedelem: a szkeptikus Bocskai szerint azért ment Prágába, mert immár sokadszor azt tervezi, hogy lemond a trónról, és ezt most a császár javára teszi. Jósika sokkal inkább hisz benne, szerinte a fejedelem a török elleni harchoz kér segítséget, és máris levelet kapott tőle, hogy gyűjtsön hadat Temesvár ostromához.

A következő jelenetben már Temesvár ostormát látjuk, ahol a szedett-vedett magyar hadak csak abban reménykedhetnek, hogy a törökök a nagy ködben nem látják, hogy milyen hitvány ellenfél támadja őket. De csavargónak öltözve megérkezik maga a fejedelem is, természetesen egyes-egyedül, felmentő csapatok nélkül. Aztán egy komikus üldözési jelenet alakul ki: a törökök el akarják fogni a fejedelmet, de a ködben csak egymást kaszabolják le. (Hogy ez a köd metaforikus jelentőségű, bizonyítja azt, hogy Báthory Zsigmond (Schruff Milán) az egyik legszebb - saját helyzetét is értelmező - monológját mondja el a jelenet végén: „Szakadj köd! Sűrűsödj meg, mint a sár! / Ti, a vértől részeg föld gőzei / nyirkossá hűljetek az iszonyattól!... Borítsatok homályt a csillagász / látására, hogy sivár és tüzes / gömbjei ne mutassák a jövőt! / Vaktában uralkodjék a király, tapintással gyógyítgasson az orvos, szaglás után küzdjön a katona!")

Aztán előlép a semmiből Decsi János történetíró (Ötvös András), és egy hosszú verses monológban ismerteti Báthory hadi vállalkozásait és kudarcait. „Mohács óta ekkora vereség / a magyarokra nem szakadt! Zsigmond azóta nem beszél velünk. / Naphosszat kibámul az ablakon /a szemközti nyárfa ágaira" - mondja Decsi.

Bocskai:Safranek Károly, Báthory Zsigmond: Schruff Milán - Fotó: Gál Gábor

Eközben a fejedelem csak mozdulatlanul áll középen, majd egy furcsa párbeszédbe kezd a történetíróval, mint akibe most tér vissza a józan értelem.  „Hallani tanulnék, ha nem zavarnál, / és látni tanulnék" - mondja. De egy későbbi jelenetben ismét azt mondja Bocskainak, hogy „Előbb vagy utóbb le kell mondanom. / A ránk tornyosuló veszedelemmel / nem birkóztam meg, s a kifáradás / lidércei elcsenték a szívemet." Mire a főkapitány ezt válaszolja: „Öcsém, te már megint színészkedel. / Színészkedés volt egész tébolyod, / és e felemás kijózanodás / csak félig sikerült színészi munka."

De olyan gyorsan és annyira epikus jelleggel zajlanak a darabindító események, hogy a villanásokból nem tudjuk eldönteni, hogy mit is akar Báthory Zsigmond, és hogy igaza van-e Bocskainak, amikor alakoskodással vádolja meg őt. Talán a darab közepén (A nagyratörő-trilógia közepén) jobban a helyén vannak ezek a gyorsan pergő utalások, hiszen láttuk már a fejedelmet a lehetetlen kísértő, nagyot merészlő vállalkozásaiban (amilyen a Decsi által ismertetett hadjárat) és szeszélyes ellankadásaiban is, amelyek rendre a lemondás unásig ismételt szándékához vezetik őt. Most ez a komikumig fokozódik: különböző erdélyi főurakra akarja testálni a fejedelemséget (a kevésbé tekintélyesek kétségbeesetten rimánkodnak, hogy ne hozza őket ilyen helyzetbe), végül azt is mondja, hogy annak a javára fog lemondani, aki elsőként lép be az ajtón.

Újabb fordulatot az jelent, hogy megérkeznek a török követek, és békét ajánlanak a fejedelemnek. Ezt Báthory habozás nélkül elfogadja: ha nincs török veszély, akkor le se kell mondani a császár javára - mondja. Ekkor azonban már átlépnek rajta az események (sőt a villanásszerű expozíció talán azt is jelzi, hogy most egyáltalán nem uralta őket). Jósika a fejedelem háta mögött parancsot ad arra, hogy akadályozzák meg, hogy a török követek hírt vigyenek a portára Báthory békülési szándékáról. Ezt a császári megbízott, Básta György (Mészáros Máté) biztatására Lázár István, a testőrség parancsnoka (Szívós Győző) szó szerint vesz, és fejét veszi a követeknek. Innen egyértelműen Básta irányítja az eseményeket. Nemcsak a fejedelmet mondatja le, hanem mindenkivel kíméletlenül leszámol, akár mellé állt, akár ellene fordult. Bocskai is elveszti minden rangját és címét, pedig elsőként írta alá a császárnak tett hűségnyilatkozatot. Jósikának az élete is elveszik, mert nem akarja a hűségesküjét megszegni, amíg Báthory a fejedelem, bár ő is a császár hatalomátvételét tartja észszerűnek. Básta Rudolf császár unokahúgát, Báthory feleségét, Krisztiernát (Bozó Andrea) is száműzi Kővárra, mert nem hajlandó elhagyni Erdélyt, és visszatérni Grazba.

Krisztierna: Bozó Andrea, Báthory Zsigmond: Schruff Milán - Fotó: Gál Gábor

Mondhatnánk azt is, hogy többféle párhuzamos sorsot látunk, amelyek mind a romlás irányába mutatnak. De mégsem támad ez az érzésünk, mert igazából állóképek sorozatát látjuk és nem egy többszálú cselekményt. „Nem történik soha semmi, / csak váltják egymást az állapotok" - mondja Báthory Zsigmond az egyik jelenetben. De ez a kijelentés valójában a darab felépítésére is érvényes. Márton László zárt jelenetekben gondolkodik, amelyek megjelenítenek ugyan egy-egy állapotot (bár mindig fontosak bennük azok az utalások, amelyek a meg nem jelenített eseményekre vonatkoznak), de ezek a jelenetek nem épülnek tovább, csak átváltanak egy másik szituációba és egy másik állapotba. De nem érzékelhetők mögöttük azok a jeleneteket átfogó szereplői szándékok, amelyek cselekményíveket építenének a darabban.

Így legfeljebb csak motivikusan (és tematikusan) állnak össze bizonyos láncolatok. De ezek inkább csak felvillanó lehetőségek és nem folyamatos cselekvésekben kibomló szándékok. A legtöbb ilyen „motívum" Jósikához kapcsolódik. Az egyik szerint Báthory Kristóf törvénytelen fiának mondva (tudva) magát, a fejedelemségre tör. A másik - ezzel összefüggő „motívum" szerint - szerelmet vall Krisztiernának. Egy harmadik (a legabszurdabb) „motívum" szerint maga kér vizsgálatot, hogy tisztázza magát a hazaárulás bűne alól. De a folytonos lemondásokba menekülő Báthory Zsigmond miatt „az államhatalom egy ideje / már annyira működésképtelen", hogy Borsoló János ítélőmester (Sata Árpád) nem tudja, hogy mi alapján menthetné fel. („A törvényszék rögtön fölmentene, / de nincsenek utasításaink, / és nem tudjuk, mire hivatkozhatunk. / Egyszerre csak túl nagy lett a szabadság!") Végül ezt a pert fordítják Jósika ellen: nyilván nem véletlenül zajlik ellene az eljárás, ez is a bűnösségét bizonyítja.

De nem Jósika az igazi ellenfele Báthorynak, hanem Básta. Ő azonban a semmiből bukkan elő, és úgy lép színre, mintha már minden eldőlt volna. Azaz ismét csak érezzük a lehetőséget, hogy fordulhatnának más irányba is az események. Épp ezért feszültség sem a szereplők között alakul ki, hanem a világértelmezés (és az ebből következő emberi stratégiák) különböző szintjei között.

Mindez azt is jelenti, hogy A törött nádszál cselekményépítésében, dramaturgiájában sokkal kevésbé erőteljes, mint az előző két rész (főleg A nagyratörő), viszont nyelvileg (amely egyéként is a trilógia legerősebb rétege) sok nagyszerű részt tartalmaz. Ebben a tekintetben egyértelműen Báthory a darab főszereplője, mert rendre hozzá kapcsolódnak a legköltőibb és a legfilozofikusabb megszólalások. (Különösen emlékezetes, amikor egy másik bolygó magyarjairól beszél, akik csak egy dologban különböznek a földiektől, hogy boldogabbak. Vagy szép a darabzáró történelemértelmezése: „...mint az űrben szálló földgolyó / melynek lassú vizek mosta térségein / a történelem kerekére feszítve, sikoltva pörög az emberiség.")

Básta György: Mészáros Máté - Fotó: Gál Gábor

Csizmadia Tibor azonban nem szövegszínházat rendezett Márton László darabjából (bár érezhető az a rendezői erőfeszítés, hogy a színészek pontosan értelmezve, világos közlésként mondják a szöveget). Csizmadia történelmi drámát állított a színpadra, amelyben nem is annyira a mai áthallásokra, mint inkább az emberi-hatalmi működés természetére irányul a legtöbb figyelem. Ennek érdekében erősítette meg a szituációkat, és tette világosabbá a viszonyokat.

Mivel azonban A törött nádszál nem kelti önálló darab benyomását, a színészeknek nincs igazán lehetőségük, hogy markáns karaktereket teremtsenek (vagy a korábbi két előadásban megismert figurákat tovább építsék).  Schruff Milán most egy végzettel kacérkodó fiatalembert játszik, de annak megmutatására nincs igazán lehetősége, hogy mi a súlya annak, hogy a fejedelem minden tettét súlytalannak, következmények nélkülinek gondolja. Nagy András az egyetlen józanul gondolkodónak mutatja Jósikát, de a szöveg szerint mintha végzetesebb mélységekbe merülne a kancellár. Mészáros Máté a szolgalelkű kíméletlenség megtestesítőjeként játssza Bástát, aki a középszerűségéből fakaszt démoni erőt. De azt ő sem tudja megmutatni, amit nem írt meg a szerző: mit keres ez az ember ebben a történetben?

Most is a társulat kollektív ereje az egyik legfontosabb erénye az előadásnak, amellyel képesek egy nagy létszámú produkciót kiállítani. Külön tanulmányt érdemelnének Csanádi Judit díszletei: a három előadás terei a darabértelmezés világos gondolati rendszerét adják ki. Nagy Fruzsina ugyanúgy mai ironikus áthallásokkal teli „történelmi" öltözékeket tervezett.

Fontos eredmény, hogy Márton László trilógiájának mind a három darabja színre került. De most megyek, és leveszem a polcról A nagyratörőt, és újraolvasom az első két részt (mivel nem tudom újranézni az előadásokat). Hátha így teljesebb élmény kerekedik ki, mint most, amikor csak az utolsó részt láttam.

Márton László: A törött nádszál

Gárdonyi Géza Színház, Eger

Díszlet: Csanádi Judit

Jelmez: Nagy Fruzsina

Fény: Bányai Tamás

Zene: Melis László

Dramaturg: Radnóti Zsuzsa

Rendező: Csizmadia Tibor

Szereplők: Schruff Milán, Bozó Andrea, Safranek Károly, Nagy András, Kaszás Gergő, Mészáros Máté, Blaskó Balázs, Venczel Valentin, Vajda Milán, Mészáros Sára, Bányai Miklós, Tunyogi Péter, Saárossy Kinga, Hüse Csaba, Ötvös András, Dimanopulu Afrodité, Kelemen Csaba, Várhelyi Dénes, Sata Árpád, Pálfi Zoltán, Horváth Ferenc, Rácz János, Szívós Győző, Fehér István, Vókó János, Lisztóczki Péter, Tóth Levente, Dér Gabriella

További írások az interneten az előadásról:

Proics Lilla: Síppal, dobbal, nádi hegedűvel

Ugrai István: Szavak és tettek

Néhány mondat az alkotóktól:

Előadás mai életérzésekkel

Beszélgetés Csanádi Judittal

Videóajánló:

youtube