Az Ellenfény legújabb száma összeállítást közöl Háy János drámáiról. Idei bemutatói (illetve idén is műsoron lévő darabjai) elemzése mellett beszélgetést is közlünk a szerzővel, amelyből nemcsak a drámához mint műnemhez való viszonya derül ki, hanem az is, hogy mit gondol az egyes darabjairól (Gézagyerek, Házasságon innen és túl, Mandragóra) és azok előadásairól. Sőt az is, hogy miképp látja a kortárs magyar dráma helyzetét.
- Először versesköteteid jelentek meg, aztán prózaíróként is jelentkeztél. És csak első köteted megjelenése után 12 évvel adtad a fejed drámaírásra. Ez a műfaj vonzott a legkevésbé? Vagy ehhez kell a legnagyobb felkészülés, esetleg a legspeciálisabb tudás?
- A vers érdekelt, mint erősen koncentrált, mély értelmezési tartományokkal bíró, de nem túl hosszú szöveg. Fiatalon, amikor kevésbé izgatott a lét megragadása, inkább a megélése, nem tudtam volna ezeknél hosszabb és több időt igénylő munkákba belemenni. Aztán erre az időre esik, hogy az ember ismerkedik azzal az anyaggal, amivel dolgozni fog, hogy mi is a nyelv, ami részben eszköze, részben tárgya is a műalkotásnak, részben egy sajátos rendszer, részben magában rejti azt a világot, amit a mű létre akar hozni. Sokszor egy-egy kis nyelvi fordulat felfedezése volt számomra a „mű". Boldog pillanatok voltak ezek, a szenvedés is, amit ez az életkor hozott; például a jövőtlenség érzése vagy az önbizalom teljes hiánya valójában boldogság volt, hisz a világ kapui titkokat fedtek fel. Egy szeretkezés, egy másik ember bejárása vagy épp egy részegség olyan lenyűgöző volt, mintha percenként újra épp az én számomra épülne fel a világ. Egyébként valahol a műalkotás mindig ez: a világra való elemi, minden sejteddel való rácsodálkozás. Ahogy mész végig egy nagy művön, látnod kell, ahogy felpattannak a világ kapui, s érezned kell, hogy a te Beatricéd, Proustod, Musilod, Dosztojevszkijed milyen elemi kedvvel akarja bejárni ezt a tájat. Elragad a kedve, a megismerési akarata, nem tudod lemondani az utat, még ha ennek ára is van. Ára, hisz leomlanak a magad köré épített véderőművek, ott állsz magad előtt az esendőséged teljes tudatában, s így kell immáron a holnapba és a holnaputánba belemenned.
A próza egyértelműen a lenyugvás eredménye. Vagyis nem akarok erről többet beszélni, hisz te valójában a színházra vagy kíváncsi, ami egyébként nem érdekelt; unalmas és érdektelen időpazarlásnak tartottam és tartom ma is a legtöbb színházi produktumot. Persze a versek és regények jórésze is ilyen, de azokat más emberek zaklatása nélkül meg lehet szakítani. A színház felzabálja az időt, azzal a látszattal kábít, hogy fontos dolgokról gondolkodsz, holott az állandó mozgás, a rengeteg ember, a sok-sok külső impulzus épp a gondolkodást lehetetleníti el. Amikor drámákat kezdtem írni, akkor is a szöveg érdekelt. Mindenképpen olvasható anyagot akartam létrehozni, nem olyat, ami csak akkor él, amikor mögé kerül a színház. Azok a drámai szövegek, amiket szeretek, többnyire ilyenek. Ugyanakkor izgatott, hogy csak dialógus van valamint az, hogy itt mindenképpen akusztikailag jól megkomponált szövegekről lehet csak szó, hiszen a dráma-mondatnak el kell hangoznia.
Fotó: Révész Róbert
- Ösztönöztek, hogy drámákat írj, vagy saját ambícióid „sodortak" ide?
- Ösztönöztek, de magam is akartam. Ösztönzött Radnóti Zsuzsa például, akivel az Örkény-életmű szerkesztésén együtt dolgozunk a mai napig, s összebarátkoztunk, aztán egyszer mondta, hogy szerinte most már tudnék egy drámát írni. Biztos akkor is tudtam volna, ha nem mondja, de néha az ember keresi az ilyen külső mondatokat, s persze ezek a mondatok elhangzanak, inkább az a kérdés, észreveszed-e, hogy egy közhellyel éljek, van-e füled a hallásra. Aztán ösztönzött egy ösztöndíj, ami tényleg felszabadította az ezirányú ösztöneimet. Merthogy van bennem egy nagyon primitív viszonyulás a világhoz: ha egy munkáért pénzt kapsz, akkor azt a munkát el kell végezni, nem meglógni a zsetonnal, vagy ímmel-ámmal összedobni valamit, kilopni a cementet a betonból, mint azt édes hazánkban teszik jónéhánányan.
- Szívesen fogadtak (fogadnak) téged drámaíróként a színházak? Általánosabban fogalmazva: nyitottságot tapasztalsz a kortárs irodalmi értékek színházi befogadására? Értik a színházak a kortárs drámaírók gondolkodásmódját?
- Nem ismerem a kortárs színházat olyan mélységben, hogy tudnám, mindenütt jól reagálnak-e a kortárs szövegekre. A magyar kultúra, s benne a színházkultúra alapvetően konzervatív és nemzetközi divatkövető. Kevés igazán originális gondolattal találkozhatunk. De ez biztos így van a hazai atomfizika terén is. Tízmilliós ország, s épp ekkora szeletet tudunk kihasítani a világ figyelméből, épp a népességaránynak megfelelő tehetség él nálunk, ráadásul evidens a nagy kultúráktól és gazdaságoktól való függésünk. Provincia voltunk kilencvenig, s azok is maradtunk. Elég csak az iraki háborút lelkesen fogadó magyar értelmiségre és média-elitre visszaemlékezni, s arra a pillanatra, amikor épp az ellenkezőjét kezdték szajkózni, ritmusban azzal, hogy Amerikában is megváltozott a háborúhoz való viszonyulás. Nem rendszert, csak segget váltottunk - ahogy indiai barátaim mondták. A színház különösen nehéz helyzetben van, hisz kiszolgáltatottja a közönségnek, s ezért a leginkább lomha a változtatások terén. S ne bizakodjunk túlzottan az alternatív vonulatokban sem, hisz azok is pénz és közönségokokból az aktuális szubkulturális toposzok mentén sorakoznak fel. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek jó dolgok, csak óvakodjunk a túlértékeléstől, az önmagunktól való gőgös elragadtatottságtól, ami tévedés ne essék, nem csak a nemzeti önérzetű honfitársainkra jellemző. Amúgy a kortárs művekre visszatérve: úgy látom, a legtöbb drámai szöveget, így az enyémeket is, többnyire egyfajta realizmus vagy naturalizmus irányából értelmezik a rendezők. Én azt hiszem, hogy a magyar drámaírás nem itt tart. Sajnos néhány figyelemreméltó színpadi szöveg épp ezért nem juthat megfelelő interpretációhoz.
Fotó: Révész Róbert
- Mi veszik el a realista, naturalista megközelítéssel a drámai szövegeidből?
- Azt nem tudom, hogy elveszésről van-e szó, inkább egyfajta különbségről a nyelv és a színpadi megvalósítás között. Az a nyelv, amit én használok, kevésbé realista, mint ahogy a színpadi értelmezésből sokszor látszik. Ez a nyelv, mint egyébként minden irodalmi nyelv, erősen stilizált, vannak beszéltnyelvi elemei, de korántsem ott mozog, ahol egy pufajkába beöltöztetett munkanélküli. Ekként én nem a realitás felé araszoló színészi játékot és akusztikai megformálást, hanem egy onnan elfelé mozgó, lényegesen stilizáltabb játékot képzelek a darabjaim mögé.
- Egészen személyesen fogalmazva: mennyire vagy elégedett a darabjaid eddigi bemutatóival?
- Nem mennék bele, hogy én értékeljem a darabjaimból készült előadásokat. Szinte mindben voltak olyan mozzanatok, amiket szerettem, de olyanok is, amelyeket nem. Szerencsésnek tartom magam, hogy periférikus színházak emberileg nyitottabb és szerényebb közegében, szegényesebb keretek között születtek előadások a darabjaimból. Utálom a pazarló és nagyképű színházat. Legtöbbször szerettem a munkában részt vevő embereket, s egyetlen előadást sem tartottam olyannak, amiből nem látszott volna az őszinte kifejezési szándék, amiben olyan rossz hamisságok, korrupt hatáseffektek vannak, amitől az ember legszívesebben kirohanna a színházból. És ez nekem a legfontosabb, hiszen a műalkotásnak nem a hiba az ellensége, hanem a hazugság. De én drámaíróként - most ez nem ilyen nagyképűsködő duma -, amúgy nem törekedtem semmiféle megvalósításra. A megvalósítás nálam a szöveggel véget ért. Innét kezdődik a rendező és a színészek munkája.
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám 395 Ft
Az adott évfolyam számai: 345 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft
