Nagy szakmai érdeklődéssel mutatta be DESZKA fesztiválon a marosvásárhelyi magyar társulat Závada Pál darabját. A Bethlen éppúgy tekinthető történelmi drámának, mint adaptációnak, hisz sok szempontból Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának nyomán halad. A másnapi beszélgetésen a szerző el is mondta, hogy azért vágott bele a darabba, mert megragadta a regény, és izgatta, hogy képes-e megírni a színpadi változatát.
Azonban úgy tűnik, hogy a kihívás csapdákat is rejt magában. Mert az derült ki az előadásból, hogy miközben a feldolgozott történelmi témában, egyáltalán az erdélyi fejedelemség történetében Shakespeare királydrámaihoz hasonló, izgalmas anyag rejlik, a darab fókuszába mégsem ezek a hatalmi játszmák és a belőlük fakadó emberi csapdahelyzetek kerültek, hanem Bethlen Gábor fejedelem (Szélyes Ferenc) őrlődése két nő, a felesége, Károlyi Zsuzsanna (Berekméri Katalin) és a szeretője, Báthory Anna (Tompa Klára) között. Ez az állandó móriczi probléma (amely a DESZKA fesztivál egy másik darabjában, Forgách András Tragédia című komédiájának nyíregyházi előadásában is megjelent) kissé elhalványította a történelmi-hatalmi szálat. Závada erre a felvetésre azt válaszolta a másnapi beszélgetésen, hogy épp ez volt számára a kihívás, hogy miképp tudja egyszerre megmutatni a történelmi és a magánembert. És hogy Bethlen politikai útját nagyban az is meghatározta, hogy emberként nem volt társa. Mindehhez Forgách András azt tette hozzá, hogy nem annyira a darab, mint inkább az előadás jellemezője az említett aránytalanság.
Berekméri Katalin, Tompa Klára
A másnapi eszmecsere a történelmi darabok létjogosultságáról szólt volna. Nagy András egyrészt Peter Szondit idézte, aki szerint a történelmi darabok nem tekinthetők igazi drámáknak, másrészt arra utalt, hogy az elmúlt évtizedek magyar drámairodalmában - elég csak Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, Sütő Andrásra utalni - mégiscsak a történelmi darabok alkotják az egyik legerősebb vonulatot. „Ez a magyar színház egyik legkárosabb tradíciója" - reagált erre Forgách András. Kövesdy István, az előadás rendezője a történelmi darabok előadásának nehézségeiről beszélt. Többek között azokra a nézői elvárásokra utalt, amelyek - egyfajta romantikus történelemszemléletből eredően - inkább az eszményképek, történelmi idolok megjelenítését várják el a színháztól, és nem az emberi valóságuk megmutatását. Azt mondta, hogy Marosvásárhelyen a nézők nem fogadják el azt a Bethlen-képet, amely a legnagyobb erdélyi fejedelemről a darabból, az előadásból kirajzolódik. Ehhez később Szélyes Ferenc is hozzátette, hogy neki is nehéz volt eljátszani ezt a figurát. Mindezen jelen sorok írója azért csodálkozott, mert szerinte a darab sem ironizálásra, sem deheroizálásra nem törekszik.
Szélyes Ferenc
Závada Pál irrelevánsnak nevezte a definíciós problémát, hogy a Bethlen történelmi drámának tekinthető-e vagy sem. Szerinte inkább arról lenne érdemes beszélgetni, hogy miért hatott úgy a mostani előadás, hogy a darab is és az előadás is több sebből vérzik. Ezek közül egyet ő maga is felvetett: a kórus szerepét. Egyfajta ajánlatnak tekintette a színház számára a kórust, akik jelenléte állandó a darabban, de a konkrét szituációkban mindig más szereplőket testesítenek meg, szolgákat, mellékszereplőket, háttérembereket. Szerinte talán jobb lett volna, ha a kórus ebből az előadásból - talán az egész darabból - kimarad. Metz Katalin ezzel nem értett egyet. Szerinte a kórus - és egyáltalán az egész antik hagyomány - megidézése azt szolgálja, hogy plasztikusabban kirajzolódjon a megjelenített történet sorsszerűsége.
Forrás: tntgm.ro
Kövesdy István arról beszélt, hogy a kórus megjelenítését azért tartotta fontosnak, mert azt a kérdést vetette fel, hogy beszélhet-e egyszerre két nyelven egy előadás. Ugyanis egyrészt egy tradicionálisabb játékmód jelenik meg a történelmi figurák jeleneteiben, másrészt ehhez egy metaforikusabb, ironikusabb színházi forma kapcsolódik a kórus jelenlétével. A kórustagok elrajzolt reneszánsz ruhákat viselő nemtelen figurák (egyforma abroncsszoknyás sötét öltözékben látunk férfiakat és nőket), akik nemcsak a kívülállók kéretlen megjegyzéseikkel fűszerezik a történetet, hanem látomásokat is generálnak. Ezek a színpadi képek sötétebbnek, rémületesebbnek, végzetszerűbbnek mutatják a történelmet, mint ami a főszereplők szavaiból kiderül.
Vita alakult ki arról, hogy lényegében lezárul-e darab Károlyi Zsuszanna halálával, és vajon szükség van-e a Brandenburgi Katalinnal (Benő Kinga) kötött házasság megjelenítésére. Van, aki szerint ezzel végképp epikussá válik a darab. Más meg úgy vélekedett, hogy épp azért fontos ez a befejezés, mert Bethlen ebben a házasságban bűnhődik korábbi bűneiért. Miközben úgy tűnik, hogy végre egy nőben kaphatná meg azt, amit a másik kettőben kergetett, ez az asszony elérhetetlenné válik a számára (miközben az egyik udvari embere hosszan sorolja a szeretőit).
Ellentmondásos darabot és előadást láttunk Debrecenben. De egy fontos eseményt: egy vitaképes darab vitákat ingerlő előadását.
Závada Pál: Bethlen
Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat
Dramaturg: Kovács András Ferenc
Zene: Demény Attila
Mozgás: Liviu Matei
Díszlettervező: Ondrasek Péter
Jelmeztervező: Dobre Kóthay Judit
Rendező: Kövesdy István
Szereplők: Szélyes Ferenc, Berekméri Katalin, Bányai Kelemen Barna, Tompa Klára, Ördög Miklós Levente. Bokor Barna, Tollas Gábor, Fodor Piroska, Györffy András, Benő Kinga. Meszesi Oszkár, László Csaba, Korpos András, Bartha László Zsolt, Kovács Botond, Csíki Hajnal, Fülöp Bea, Somody Hajnal, László Zsuzsa
Nagy Botond: A kékszakálú herceg vára
