A kopár színpad elejét fehér, éles fény világítja meg, de nem összefüggően. A fény mintha megtörne a lejárt deszka padlózat egyenetlenségein, és elhalványulva, felerősödve rögzítené a fa görcseit, hullámait. Két színész érkezik a színpad szinte beláthatatlan, nyitott mélységéből, és közel a peremhez egyikük jobb, másikuk bal oldalon megáll. Tartásuk rímel a fény mozdulatlan dinamizmusára, rezzenéstelenül és mégis nyugodtan, fesztelenül, a közönség felé fordulva állnak. Állnak, és beszélni kezdenek: a csendes, hívogató tengerről és a belőle kimeredő szürke, tökéletesen kopár szikláról és arról, hogy érdemes-e eljutni ehhez a kőtömbhöz, változna-e valami, ha megtennék ezt az utat. A jobb oldali megfogalmazza a kérdéseket, kikényszerítve ezzel, hogy a bal oldali beszéljen, magyarázatokat adjon, pontosabban csak válaszokat. Mindketten tisztában vannak azzal, hogy meg kell tenniük az utat, de nem azért, mert jelenlegi helyzetük, az a földdarabka, amin állnak, elviselhetetlen lenne számukra. Akkor az utazás akár magát a célt is jelenthetné, a szikla elérése a megérkezés is lehetne. A hely, ahol vannak, nem löki ki őket, az utazás mégis szükségszerű. Gondolhatunk, és nem alaptalanul Peer utazására, de természetesen az utazás évezredes toposzára is. A színészek azonban egyfelől mozdulatlanok, másfelől egyetlen mondat sem utal arra, hogy hinnének a vágyott útban. Már a felesleges szükségszerűség tudásával indulnak, szűnni nem akaró lebegő mozdulatlanságuk nyilvánvalóvá teszi, hogy magukban – máshová.
A jobb oldali, a kérdéseket feltevő férfi a kísérő, aki tart az utazástól, és csak részben tekinti azt saját útnak, elmondja, hogy eloldja a csónakot. A bal oldali, az utazó, első, mondatokkal jelzett cselekvéseként, maga kormányozza azt a közeli sziklához, hogy kiköthessenek, megpihenhessenek az utolsó biztonságos pontnál. A szikla mozdulatlan, de egyre súlyosabban és súlyosabban fúródik bele a tenger talajába, a tengeren végigfutó fény pedig változó, könnyed és súlytalan: az utazó többször hol fényhez, hol sziklához hasonlítja önmagát. A színészekre eső fény és mozdulatlanságuk rímel erre a visszatérő motívumra. A sziklánál elmerülnek a csendben, melyet a jobb oldali folyamatos, szűnni nem akaró kérdései metszenek darabokra. A két ember közötti csend, hasonlóan a sziklához megtett úthoz, nem jelent egyet a cél elérésével. Az utazó mondja, hogy a lét együtt jár azzal, hogy élni kell, és az élet együtt jár a beszéd kényszerítő szükségszerűségével, a magyarázatok és kérdések végtelen, hullámzó ritmusával. A kéz néha egy-egy félbemaradt gesztust tesz, de a színészek alig mozdulnak, a mondatok szakadozottan követik egymást, mintegy a csendet ritmizálják. Az utazó félbehagyott dialógjai az „én úgy hiszem”, „szerintem”, „csak azt akartam” töredékmondatai távolodást jeleznek attól a kérdező és válaszokra sarkalló világtól, amelyet a kísérő képvisel. A kísérő megéhezik, szövegeivel mintegy a történet felszínét láttatja: ártatlan kirándulás a közeli sziklához, jóízű falatozással. Dermedt mozdulatlansága azonban egyszerre ironizálja és pontosítja szavait. Hitelteleníti megnyugtatóan mindennapi élettörténeteit, és egyértelművé teszi szerepét. Ő a mindig másik, aki a kérdéseket és az élet sürgető parancsait (evés, nevetés, ivás) van hivatva kimondani, képviselni.
A bal oldali javasolja fenyegető, csökönyös kéréssel, hogy kormányozzák hajójukat a nyílt óceán felé, távolodjanak el kicsit a szikla nyújtotta biztonságtól. A dialógusok, ahogyan feltámad a szél és lemegy a nap egyre gyorsabbá, zaklatottabbá válnak. A kísérő kezdeti vonakodása, kissé humoros félelme, mozdulatlansága rettegésbe csap át, míg az utazó egyre azt ismétli, hogy kicsivel távolodtak csak el, biztonságuk töretlen, az utazás megszakítható, létezik még visszatérés.
A szükségszerű azonban bekövetkezik, és a bal oldali férfi a vízbe zuhan. A két színész előrelép, a tragédia bekövetkezését hangsúlyozza a hirtelen, és mégis szinte evidens fizikai mozdulatsor. Közelebb a nézőkhöz ismét mozdulatlanná dermednek, és a kő, fény, játék visszatérő motívumára felfűzött dialógusukat a nézők felé nézve mondják. A kísérő súlyos, hosszabb kérdő mondatait, az utazó lágy, ismétlődő válaszai követik: „hol felszínre vetett a víz, hol elmerültem”.
A két színész első alkalommal pillant egymásra, a mozdulatlanságot újra megtörő finom és mégis határozott gesztus egy határ átlépését jelzi. Az utazás végét. Az ismétlődő, de egyre rövidebb, fáradtabb és nyugodtabb kérdésekre három mondat mindösszesen a válasz: „Elmentem.” „Tudtam, hogy meg fogom tenni.” „Nincs mit róla beszélni.” A hullámzást idéző, eddigi hajszolt beszédtempó lelassul, a két színész rövid mondatai egymásba érnek, így a nélkül jön létre köztük a ritmus biztosította kiegyenlített dialógus, hogy az utazó válaszolna a miért és minek kérdésekre. Most először nem vágnak egymás szavába, most először nem a beszéd mögött meghúzódó csend diktálja a szavak ritmusát. Beszélgetnek.
A dialógusnak vége szakad. Az előadás összesen negyven perces volt, a bergeni Nemzeti Színház nagyszínpadán.
Nincs mit róla beszélni. Meglepődtem.
