A Rock’n’roll fiktív, de személyes történet; 1968 és 1990 között játszódik Cambridge-ben és Prágában. Főszereplője Jan, a doktorandusz, a rockzene megszállottja, talán Stoppard életének párhuzamos valósága, a folyton azonos oldalára eső érem másik oldala. Mert mire emlékezik az író, mikor drámát ír? Cseh szülővárosából a nácik elől a messzi Angliába menekült, teát szürcsölt, mikor negyven éve mentek a tankjaink Prágába, és jobban hitt a Velvet Undergroundban, mint a bársonyos forradalom lehetőségében. „Fizikailag Londonban voltam, de lelkileg mindenképp Prágában. Életem egyik legfontosabb pillanata volt, de nemcsak nekem: a csehszlovák embereknek is” – nyilatkozta az 1989-es fordulatról Sir Stoppard. A Rock’n’roll egy életérzés, a kollektív emlékezet szubjektív kivetülése. De emlékezhetünk-e olyasmire, amit nem éltünk meg? Megismételhető az életünk? „Az ismétlés és emlékezés ugyanaz a mozgás, csak az irányuk ellentétes, mert amire az ember emlékezik, az volt, s ezt visszafelé csak megismétli; ezzel szemben a tulajdonképpeni ismétlés előre emlékezik. Ezért az ismétlés, már amennyiben lehetséges, boldoggá teszi az embert, az emlékezés viszont boldogtalanná” –írja Kierkegaard.

Jan 1968-ban a cambridge-i egyetemen filozófiát hallgat, professzora és ideológiai mentora Max, a szovjet forradalommal egyidős elkötelezett marxista, aki ’56-ban sem égette el a pártkönyvét. A prágai tavasz, vagyis a dubčeki reformok elnyomásának hírére Jan hazatér Csehszlovákiába, hogy „megmentse a kommunizmust”, és idős anyja mellett lehessen. Ezután a dráma filmszerű idővágásokkal, szituációs montázsban kíséri figyelemmel hősei cambridge-i és prágai életét. Kétféle ellenálló létezik: az eretnek és a pogány. Jan nem hisz a rendszerben, nem megtagadja, hanem nem vesz tudomást a kommunizmusról, nem írja alá Ferdinand barátja tiltakozó petícióit. Nem ellenzéki, más világban él. Ha társadalomra káros bakelitgyűjteményét veszély fenyegeti, hajlandó semmitmondó jelentéseket írni, úgy hiszi, ő használja a rendszert, nem az használja őt. Maga szabja meg határait, van, amire már nem hajlandó, így elveszti állását, kényszerpályára, börtönbe kerül, összetörik lemezeit. Nem lehet az ember elég óvatos ott, ahol nincsen levegő. Mikor betiltják, bebörtönzik a Plastic People of the Universe – kedvenc zenekarának – tagjait, aláírja a Charta 77 legendás szövegét, mellyel még mindig nem a politika ellen, hanem az alapvető emberi jogok mellett teszi le a voksát. Egyetlen szabadsága az emlékezésben van, a megszépítő messzeségben némán lappang a vágy és a féltés Jan és Max hippi lánya, Esme között. Max filozófiai és ideológiai nézeteit eközben folyamatosan ostromolja az élet. Megrendítő, ahogy felesége, Eleanor a klasszika-filológusi munkájából erőt merítve küzd a rákkal, és ahogy számonkéri marxista-realista férjén gyászoló lelkét. A professzort kommunista volta miatt csak a vasfüggöny keleti oldalán éri atrocitás, ahová pártkongresszusokra jár, végül kompromittálódik, „szívességet tesz”, hogy Jant kiszabadítsa a börtönből, és álláshoz juttassa egy pékségben. Csak ezek után lép ki a pártból, bár a kommunizmus elve örök etalon marad számára. Stoppard ábrázolásában Csehszlovákia börtön, ugyanakkor Britannia a béke szigete, csak a 90-es évekre merülnek fel az első problémák: a bulvársajtó alpárisága és az impotens közérzet. A Rock’n’roll emellett legalább annyira szerelmi történet, mint amennyire politikai, ideológiai polémia, és filozófiai, erkölcsi akadályverseny. Összességében emberi történet, létünk buktatóinak minden fragmentumát felvonultató tabló. És nem csupán szó szó szó, hanem sokkal inkább zene.

Ivan Rajmont rendezése, a prágaiak színészi játéka épp a dráma zeneiségével nem tud megbirkózni, itt csorbul ki az előadás. Az ideológiai viták, a rockzene történetének és Szapphó lírájának pontos elemzése nem túlírt szöveg. Mert Stoppard nem egyszerűen szöveget ír, hanem drámát, belekalkulálja az előadást a szavak alkotta szövetbe. A lényegi, megrázó mondatokat hétköznapi beszédek soraiba szövi, hogy mintegy mellesleg még nagyobbat szóljanak. Ugyanakkor sok minden kimondatlan marad, ezeket el kell játszani. Nem hiszem, hogy ez Stoppard drámaírói gyengéjét, inkább rendezői gondolkodását mutatja. Merényi Anna fordításában láthatjuk, hogy a dráma utalásokkal, instrukciókkal, némajátékkal tűzdelt. Ivan Rajmund rendezéséből viszont hiányzik a hiány. Annyira koncentrál a szöveg pörgős, lendületes előadására, hogy nem marad idő a rendkívül fontos gesztusokra, bizonyos mondatok kitartására. Mennyi energia vész kárba a Jant alakító David Prachař vagy a Maxot játszó Alois Švehlík előadásában. A szinkrontolmácsolás talán kicsit dallamos, de meglepően felkészült, ritkán maradt le a színpadi eseményektől. Így nem a megértés az akadálya annak, hogy többször elsikkadnak a humoros csattanók, nem születik meg sem a félelem, sem a szerelem a hadaró játék során. Jan dialógja a kihallgató tiszttel flegma, a keksszel való játék (vegyen - ne vegyen) groteszk terrorja is inkább viccnek tűnik, nem hiszem el a színésznek, hogy nem bírná elviselni a börtönt – ahogy később állítja –, mert nem fél. Mikor összetörték a lemezeit egy röpke rosszullét, inkább csak futólagos vécéöblítés után jobb híján szóljon a Beach Boys, de hol maradt a megrendülés, a késszúrás a szívbe. Stoppard a korszellemnek megfelelően úgy bánik az érzelmekkel, mint a görögök a mészárlással, a kulisszák mögé űzi azokat. Mikor Esme hírét veszi apjától, hogy Jant bebörtönözték, zokogni kezd, de ezt nem láthatjuk, csak Max meséli feleségének. Stoppard nem írt melodrámát az elszakított szerelmesekről, de Rajmund olyannyira szemérmesen kezeli a kérdést, hogy nem érződik a hiány, ami emészti hőseinket. Mintha csak a második felvonásban – mikor Jan visszatér Angliába – lobbanna lángra szerelmük. Az érzelmi kötődés folytonosságát tompítja az a stoppardi ötlet is, mely Esme szerepét két színésznővel játssza el. Az előadás kezdetén a fiatal Lucie Žáčková alakítja a lányt, később az addig Eleanort játszó Miluše Šplechtová veszi át az elvált és korosodó LSD királynő szerepét. Bár így megtörik a színészi játék felépítése, de az utolsó felvonásban a két középkorú színész között érthetőbb és érzékelhetőbb a kötődés. Šplechtová is sokkal meggyőzőbb alakítást nyújt, mint Eleanor szerepében. Ugyanakkor a 90-ben játszódó cambridge-i hosszas ebédjelenetben nem tud kibontakozni Esme féltékenysége, aki 22 év után viszontlátja Jant, akinek Lenkával, hajdani csoporttársával és szeretőjével kellene beszélgetnie ebéd közben. Csakhogy nem beszélget, Esme pedig háttal ül a közönségnek, nem láthatjuk arcán érzelmeit, így az a néző, aki nem ismeri a drámát, nem értheti, hogy miért rohan el Esme az asztaltól. Így nem érezheti át azt a katarzist, mikor Jan elindul a repülőtérre, majd mégis visszafordul a lányért. Pedig az legalább akkora reveláció, mint egy győztes, csendes forradalom. Ennek az ellenpontozó feszültségnek az elsikkadásával a második felvonás ügynökkérdése, társadalmi vitái vontatottá válnak: Max és Jan kölcsönösen feloldozza egymást.

A dráma és az előadás kuriózumát a végére hagytam. A Rock’n’roll nemcsak a cseh ellenállási mozgalom, hanem épp annyira a nyugati kulturális forradalom drámája is. Stoppard a történet töredékeit – talán kicsit didaktikusan, de mindenképp hatásosan – a 60’–70’-es évek legjobb rockzenéjével (Rolling Stones, Bob Dylan, Velvet Underground, Grateful Dead, Roses, Syd Barrett) fűzi egymáshoz. A pontosan megadott számok szövege mintegy a dráma szövegének része, asszociatívan kapcsolódnak, bár ez inkább angol nyelvterületen lehet szembeszökő. A csehek mégis helyzeti előnyben vannak, hiszen újra összeállt nemzeti kincsük, a dráma és a történelem fókuszpontjában lévő Plastic People of the Universe. Az előadás előtt félórás koncertet adtak az öreg rockerek, és övék volt az utolsó hang a végén. A darab végén az inkább humoros, mint érzelmes egymásratalálás után Esme elutazik Prágába Jannal. Először egy hatalmas John Lennon rajzolat takarja ki a színpad felét, Ferdinand, Jan és Esme söröznek, miközben Lenka a háttérben Max feleségének helyére lépve Szapphó líráját tanítja Cambridge-ben. Stoppard optimista véget írt drámájának, hisz az újrakezdésben, az elrabolt, elvesztegetett élet az 50 éves Jan számára megismételhető, Max is új családra talál. A színpadon legördül egy hatalmas ponyva, a rávetített filmen a Stones a húrokba tép a Strahovban. Aztán a ponyva mögül sejtelmes lassúsággal egy emelvényen előregördül a Plastic, és élőben játszani kezd. Megrázó. Sokkal inkább felködlő emlék, mint ismétlés – szomorúság fog el a szörnyű kor elszalasztott boldogsága láttán. Halott színházban rock múzeum, de a zene jó.

Tom Stoppard: Rock’n’roll

Národní divadlo, Prága

Fordította: Jitka Sloupová

Díszlet: Jozef Ciller

Jelmez: Peter Čanecký

Dramaturg: Lenka Kolihová Havlíková

Rendező: Ivan Rajmont

Szereplők: David Prachař, Alois Švehlík, Miluše Šplechtová, Lucie Žáčková, Jan Hartl, Petra Špalková,Ondřej Pavelka, Vladislav Beneš, Jan Hájek, Eva Salzmannová, Antonie Talacková, Rudolf Stär, Jaroslav Kára, Miroslav Šnajdr