Tükörbenézés

Szabó Réka: Alibi – Tünet együttes

Szabó Réka legutóbbi bemutatója újabb állomást jelent azon az úton, amelyen az alkotó a Véletlen óta jár. Az egykori kortárs táncos (végzettsége szerint matematikus) sajátos egyensúlyt keres a tánc és a színház között. Az Alibi egyik „kalapba" sem illik igazán bele, bár mindegyik jellegzetességeit hordozza. Nem nevezhető táncelőadásnak, mert a mozgásformák igazán nem kapnak önálló funkciót benne. Ugyanakkor a tánc mindvégig jelen van a produkcióban, hol egy-egy mozdulatban, hol egy-egy (már majdnem jelenetnyi) részletben - igaz többnyire ironikus felhangokkal (például a felütés és a finálé lelkes „revütáncában" vagy az egyik első jelenet technikai gyakorlataiban, amit a lány ­- Ilkay Türkoglu / Nagy Andrea - végez, miközben a szőnyeggel letakart emberrel - Gőz István - beszélget). De nem tekinthető az Alibi mozgásszínháznak sem, pedig a nem táncos jellegű, a hétköznapi cselekvésekhez közelebb álló mozdulatokból gyakran épülnek fel hosszabb, időnként etűdnyi részletek (ilyen például a fiú - Szász Dániel - és a lány álombeli szeretkezése). De a mozgás (és a tánc) csak egyetlen eleme annak az összetett kifejezésmódnak, amelyet az előadás használ.

 

Mátyás Edina

 

Ugyanakkor hagyományos értelmű színháznak sem nevezhető az Alibi, mert a jelenetek nem egymásra épülő szituációk sorozatát bontják ki. Így hát nem bontakozik ki belőle semmiféle cselekmény. Ugyanakkor színpadi helyzetekről mégis csak lehet beszélni az előadásban, bár ezek mindig csak egy-egy jeleneten belül maradnak érvényesek. (Az egyik jelenet a tévézést idézi meg, megteremtve a helyzetet, hogy a gyerekvállalás kérdéseiről eshessen szó. Egy másik jelenet kínos castingnak tetszik: a Szandtner Anna játszotta lány egyre kétségbeesetten próbálja kitalálni, hog ymit is várnak tőle. Később ugyanő a nézőktől próbál papírzsebkendőt kérni, így a szituáció a nézőtér és a játéktér határait ismegbolygatja.) Ugyanakkor más részletek nem a színpadi helyzetből indulnak ki, hanem egy képből, játékból, mozgásötletből. Vagy épp a térből. Esetleg a „díszletből": a háttérben álló hatalmas üvegfelületből, amely elölről világítva tükörként funkcionál, hátulról is fényt kapva pedig sejtelmesen áttetszővé válik.


Fotó: Dusa Gábor

Ugyanakkor nagyon gyakran a frappánsan megfogalmazott, sokértelmű szöveg (dramaturg: Peer Krisztián) válik a leghangsúlyosabbá az Alibiben. De ekkor sem önálló értékű, önmagáért való a szövegmondás: emberi állapotoknak ad hangot, színészi indulatokat közvetít, teátrális megoldásokat mélyít el. Tehát a színházi hatás alkotóelemévé válik. Mégsem az a funkciója a szövegnek, mint a drámai színházban. Nem épül belőlük történet, nem jellemez figurákat. Így hát a megszólalások sem tekinthetők dialógusoknak, illetve monológoknak, inkább bizarr számonkéréseknek és sajátos vallomásoknak.

Az Alibi különféle tánc/színházi eszközökkel felépített jelenetek laza füzére. De nem az esetlegesség jellemzi, még ha első nézésre alig találni összefüggéseket az egyes részek között. Az előadás egészében mégis felismerhető egyfajta tematikus szerkezet: hol direktebben, hol játékosabban, máskor meg áttételesebben (néhol alig felismerhetően), de valahol mindegyik jelenet ugyanarról szól. Az Alibi témája az élettel (az eddig megtett emberi úttal) való számvetés igénye (némely részletben az elszámolás kényszere). Tehát a tér hátsó falát uraló tükör sem a balett-teremből került ide. Az önmagunkkal való szembenézésre figyelmeztet (többek között azzal is, hogy az előadás nagy részében a nézők láthatják magukat benne).

Már az első „jelenet" is ebbe az irányba indítja el a néző figyelmet: a térben szétszórt szereplők különféle kifordított, ironizált szólásokat, közmondásszerű fordulatokat ismételgetnek, amelyek mindegyik az én kereséséről, a személyiség önazonosságának problémájáról beszélnek. Humorosan persze, mert mindegyikben van valami csavar, kifordítás, amitől nemcsak egyedivé, hanem nyugtalanítóan különössé válnak ezek a mondatok.

Ennek a jelenetnek jónéhány motívumát folytatja az a remek epizód, amikor az egyik férfi (Kövesdi László) afféle bevezetést rögtönöz a „tánc/színházi" produkció világába, megnevezve a színen éppen látható mozzanatokat, bemutatva a szereplőket is. A sok (ön)ironikus mondat közt valahogy kiszalad a száján ez is: előadásunk arról szól, hogy megértheti-e önmagát az Istenkereső ember. Ez akkor végtelenül mulatságosnak hangzott, de az előadás egészére visszagondolva úgy tűnik, valahol tényleg erről szól az Alibi. (Meg arról, hogy mi minden tereli el az ember figyelmét arról, hogy a lényegről szólhasson az élete.)

A második jelenet egy olyan gesztusra, a „vallatás"-ra épül, amely többször is visszatér az előadásban, „keményebb" változatokban is. Most a lány faggatja a férfit, hogy miért van letakarva a feje. A naiv, de lerázhatatlan kérdések hol bugyuta, hol meg sokértelmű válaszokhoz vezetnek. De mindegyik ugyanazt mondja, hol nevetségesen, hol meg sejtelmesen: befelé érdemes figyelni, a titkok valahol ott vannak...

A később jelenetekben a vallatás szinte elszámoltatássá válik. Például akkor, mikor az önfeledten táncoló lányba köt bele az egyik férfi. A lány csak örülni akar az életnek. Meg annak, hogy Miss Sziget volt. Nem érzi azt, hogy bármivel is el kellene számolni. (Sajátos hangsúlyeltolódáson esett át az előadás, hogy a huszonéves, pályája elején lévő Ilkay Türkoglu helyére Nagy Andrea ugrott be, aki szintén bájos jelenség, de majd' 10 évvel idősebb. Tehát neki van miről számot adnia, hogy elvégezte a Táncművészeti Főiskolát, hogy a Honvédban, a Phobosban, majd az Artusban táncolt... Tőle már meg lehet kérdezni, hogy elért-e valamit. Eljutott-e oda, amerre indult.)

A legkegyetlenebb részlet az a jelenet, amikor ketten „egrecíroztatják" az egyik színésznőt, Szabó Mártát. Szász Dániel egyre nehezebb pózokat kér, Gőz István egyre kényelmetlenebb kérdéseket tesz fel: mit értél el? Mennyit érnek a szakmai elismeréseid? Miért nincs gyereked? És miközben visszaidézhetjük Szabó Márta pályáját, mi is azt kérdezzük, valóban hova jutott el ez a nagyszerű színésznő.

Az előadás egyik legfontosabb kérdése természetesen az, hogy kik azok a figurák, akiket a színen látunk. Mindegyik színész a saját nevén szerepel, de vajon tényleg önmagukat játsszák? Vagy olyan általánosabb sorsmintákat, amelyeknek a saját személyes életútjuk is egyfajta példáját adja? Az az érzésem, hogy az előadás nagyon pontosan egyensúlyoz a kettő között. A személyes rétegek hitelesítik azt, ami általánosabban is érvényes.

A számvetés kényszere végeredményben egyfajta posztmodernkori moralitásjátékká teszi az előadást, amely - jelenkorunk szellemének megfelelően - a témának mélységes iróniáját bontja ki, miközben őriz még valamit a megidézett műfaj pátoszából, súlyosságából is. Ezért is fontos előadás az Alibi, nemcsak a remek színészek (táncosok) miatt.

 

Alibi

Tünet Együttes

 

Díszlet, fény: Szirtes Attila

Jelmez: Bodnár Enikő

Zene: Barna Balázs, Márkos Albert

Dramaturg: Peer Krisztián

Rendező: Szabó Réka

Szereplők: Gőz István, Kövesdi László, Szabó Márta, Szandtner Anna, Szász Dániel, Ilkay Türkoglu / Nagy Andrea

 

A Tünet Együttes és a Thália Színház közös produkciója

 

Helyszín: Thália Színház, Régi Stúdió

07. 12. 7. | Nyomtatás |