Amoralitásjáték

Sibylle Berg: Helge élete – Katona József Színház, Kecskemét; Bárka Színház

Sibylle Berg: Helge élete című darabja európai siker. Számos külföldi fordítás, röviddel a dráma megjelenése után két magyarországi bemutató egy évadban. Az előadásokról topicot nyitnak a színházi portálon, a szép számú hozzászólás tanúsága szerint – főleg a fiatal nézők körében – szinte kultuszelőadássá emelkedik a Bárka Színház, illetve a kecskeméti Katona József Színház  produkciója. Véletlen? Kordivat? Szellemi trend? Jó a szöveg? Jelentősek az előadások? A  darabot  és magyar előadásaikat Perényi Balázs elemzi.

Sibylle Berg „diadalának” titka, hogy izgalmas tradicionális formában tematizál már-már gyanúsan érzékeny kortársi problémákat. Az európai színházkultúra középkori gyökereihez visszanyúlva 21. századi moralitásjátékot ír. A szerző „Akárkijének” neve is van – ő Helge. Története nemcsak allegorikus moralitás, de passiójáték is, megváltást tagadó jelenkori szenvedéstörténet. Hideg szerelem, nyers szexualitás, ritkuló szeretkezések, abortusz, gyermekkori megaláztatások, autizmus, zsírleszívás, marketingblabla, munkanélküliség, menedzserdepresszió, feleslegességérzet, stressz, elidegenedés, személyiségvesztés, pánikbetegség, elrejtett szégyellt halál egy kórházban – íme a „tipikus emberélet” a világvége előtt. Az írónő nem bízik a zárt allegorikus drámaformában, a kortárs moralitásjátékban, ezért groteszk zenés-táncos orfeumként tárja elénk a „tipikus emberi sorsot”, amit az új világban showbérmunkássá, műsorvezetővé züllő Teremtő és Pusztító, Isten és a Halál prezentál a tisztelt nézőknek. Kik a közönség, egy Tapír meg egy Őz, az állatvilág magabiztos képviselői, akik átvették a föld feletti uralmat, miután az emberiség kipusztult. Ők rendelik meg unaloműzésből az „unalmas emberéletet” a társulattól, amit Istenasszony vezet. Divatos életproblémák ironikus keretben és teátrális tobzódás lehetőségét kínáló forma. Azonban a szerző okkal tart attól, hogy trivialitásba fullad a „normál kis emberélet”; ezért Helgét négyszeres gyilkossá teszi. Véletlenül megöleti vele apját, és kéjvágyból lemészároltat vele még három nőt. Ez a normális emberélethez mérten azért igencsak atipikus. (Viszont azzal, hogy húsz évre börtönbe rekeszti főhősét, megússza, hogy az öregedés kérdésével szembenézzen, lehet ugrani, egészen Helge halálához.) Érdekes, hogy a közelmúltban két magyar dráma is született, amelyik félkommersz zenés műfaj keretébe emel „banális” élethelyzeteket. A kortárs irodalom keresi azokat a formákat, melyekkel el tud rugaszkodni a naturalizmustól, mégis elmesélhet paneltörténeteket, szociodrámákat, kisember hősök életét. Peer Krisztián „orfeumot” (Szorongás orfeum) Tasnádi István „varitét” (Paravarieté) írt. Valószínűleg igény van ezekre a valóságszagú, ugyanakkor játékosan, távolságtartó produkciókra, amelyekben énekelni is lehet, amelyek feltámasztják a magyar színházi kultúrában olyan erős tradícióval bíró műfajt, mint a kabarét. (A Nagy Endre, Kellér Dezső, s nem a Farkasházy Tivadar félét.) A Szorongás orfeumból Simon Balázs, a Paravarietéből Znamenák István rendezett izgalmas előadást, a Helge életéből egy évadban két premier is született.
Nagy kedvvel, akkurátusan és igényesen rakja fel mindkét produkció a Helge showt, a történet keretét. Egyaránt kitűnő Monori András (Bárka) valamint Kamondy Imre és Verebes György (Kecskemét) zenéje. Karakteres, húzós, játékot szolgáló, a szöveget (jelentést) érvényesülni hagyó muzsika. Remek előadóművésznek bizonyulnak a színészek – a számok nem öncélú dalbetétek, hanem jóféle songok, ahogy azt Bertolt Brecht elgondolta. Nagyszerű a két Halál (Egyed Attila, Reiter Zoltán) – elsőrangúan énekelnek, nagy kedvvel aknázzák ki az énekes, táncos showman figurában rejlő játéklehetőségeket. Mindkét bemutatóban értékes, társulatra szabott, a színészek által tökéletesen uralt koreográfia született. A Bárkán hétköznapi gesztusok groteszk elrajzolásával, expresszív felnagyításával, showtánc-paródiával formál egyedi mozgásanyagot Gyevi-Bíró Eszter. Juhász Zsolt redukált gesztusokkal, leegyszerűsített mozdulatokkal hoz létre izgalmasan fanyar mozgásvilágot. Érdekes „profi” orfeum parafrázisokat látunk. A rokon vonásoknak ezzel végére is értünk! Rendkívül különböző előadások születtek Sibylle Berg művéből (ebben persze semmi meglepő nincs, ha teremtő, személyes alkotói attitűddel születik színház, egyazon anyagból).
A Helge leginkább abban különbözik a fent említett két szövegtől, hogy az életút-revüt a szerepét vesztett transzcendens erők – a Teremtő (Istenasszony) és Pusztító (Halál) Isten – vezénylik le. Így a transzcendens térben átértelmeződik Helge – az ember – élete. Czajlik József rendezésében nem fontos a profán szakralitás. Az isteni lények semmit nem hordoznak néhai emelkedettségükből, megfáradt (Isten) vagy energikus (Halál) előadóművészek csupán. Istenasszony (Varjú Olga) óriás melltömést visel, emlői azonban kiszáradtak, ellaposodtak. Hiába, az ősanya életereje megfogyatkozott, különben hogyan halhattak volna ki magzatai, az emberek. A Halál (Egyed Attila) csillogó szmokingos DJ, konferansz, előadó – lendületes, dévaj kedvű, frivol sztár, aki sötét iróniával kommentálja Helge sorsát. Önbizalma igencsak indokolt: ő nyert, az emberiség kihalt, Istenasszony mellei lelappadtak.
Hasonló csokornyakkendős gunyoros alak a kecskeméti Halál, Reiter Zoltán. Kicsit talán szárazabb, fanyarabb a humora. Ő is aktív, de talán már kevesebb örömmel, kisebb megelégedettséggel teszi a dolgát. Ezt meg is lehet érteni, hiszen a Teremtő végleges vereségével ő is munka nélkül maradt, nem akad senki, akit elpusztíthatna. Tóth Miklós rendezésében az egyszerű emberi élet – Helge életútja a „semmit el nem érő”, „senki által nem szeretett” emberi pálya allegóriája – világszínházi dimenzióban, az animális léttől az isteni magasságig ívelve jelenik meg. Istenasszony (Rubold Ödön) csillogó nagyestélyijében, húszas éveket idéző decens parókájával, hosszú kesztyűs kezének elegáns mozdulataival, egész megjelenésének előkelőségével egy kabaréba deklasszálódott túlfinomult arisztokratát idéz. És tényleg, Istenasszony lecsúszott, már nem Teremtő, csak egy szórakoztató demonstráció háziasszonya(!). Ráadásul terméketlen! Micsoda dekadencia! A kabaré hőskorát, a weimari éveket idézi. Az előadás egyik meghatározó nagy találmánya Istenasszony figurája, akit mesteri színészettel formál meg Rubold Ödön. A középkori színjátékok tagolt színpadát (illetve a görög színház tradicionális szakrális terét vagy a Globe-ot) idézi Paseczki Zsolt színpadképe. Az egyes szintek: a világszintek. Fent a karzaton ezüst függöny mögött kapott helyet a zenekar (naná, innen szól a zene, a szféráké), ha nem kell emberi életbe bonyolódniuk, állatokkal egyezkedniük, itt létezik Istenasszony és a Halál. Az emberek egy szinttel lentebb a feketén tükröződő, mobil elemekből összeállított pódiumon szenvedik meg, hogy megszülettek. Az állatnézők még lejjebb a padlón ülve nézik a műsort. Ezek a szférák nem szakadtak el végleg. Helge és Tina szeretkezve „megistenülnek”, kilépnek önmagukból, félmeztelenre vetkőzve, a felső szint fémkorlátjába kapaszkodva úsznak a semmiben, a boldogságban. Helge magatehetetlen, ágybavizelős öregember – elállatiasodva – a szétguruló pódiumelemekből a padlón (az állatok szintjén) lehorgonyzott ágyon gyötrődik. A hideg, ezüstös csillogású színtér egyszerre képzi meg egy 21. századi orfeum fémesen ragyogó hightech közegét, egy berlini kabarét és a középkori teatrum mundit. A színpadkép példázattá nemesíti a helyenként bántóan közhelyes drámát, de erről később még esik szó.
Czajlik Józsefnél a banális életvilág orfeummá formált színes, karakteres, sodró megjelenítése kap hangsúlyt. Meglehetősen lepattant kulisszák között játssza el Istenasszony és társulata a Helge sztorit. Olcsó anyagok (fekete műanyag fólia, ócska csempe) a kispolgári, sőt proli lét rekvizitumai (piszoár) adják a keretet. Ez a színpad is tagolt, négy kis pódium adják a szimultán létező helyszíneket. Balra a női oldal – Helge anyjának, illetve egyéb Nőknek az Ápolónőnek stb., vagyis a Spolarics Andrea által játszott nőalakoknak a tere. Jobbra Helge apjának territóriuma, ahová a korosodó (börtönbe zárt) főhős is kerül – ez a férfioldal. Középütt a találkozás helye, ahol egymásba gabalyodnak Helge szülei, és rendeltetésszerűen a következő nemzedék, Helge és Tina. Hátul fent a DJ Halál keverőpultja, elöl lent Tapír és neje, a nézőtér. A helyszínek közt kavarog, hullámzik a játék. A kis színpadokat örvényt idéző szőnyeg borítja. Minden mozgásban van, legtöbbször több térben egyszerre zajlik valami. A zajos, harsány forgatag maga az élet, ahol jelentős és talmi aligha különböztethető meg. Mindenki irtózatos svunggal teper a vég felé. A helyszíneket leginkább Helge Félelme (Seress Zoltán), ez a letaglózóan virulens alak mozogja át, köti össze. Nagyon él, feltűnik itt és ott, piszoárból bukkan ki a feje, majd átkígyózik a színpadon, táncol, énekel, játszik, önmagát mulattatja. Nagy játékos, vérbeli profi, morbid táncos-komikus ez a Félelem, korábban Kleisttel, Schuberttel dolgozott, ehhez mérten lenyűgözően virtuóz Seress Zoltán alakítása. A kórusokba, kartáncokba minden szereplő beszáll, a koreográfiát mindenki nagy odaadással tölti ki. Csak az a baj, hogy nemcsak apja-anyja, nemcsak környezete, de az előadás is megfeledkezik a középen szűkölő, iskolástársai által póznához kötött, magányosan szorongó Helgéről. A Bárka nem Akárki (Helge) történetét meséli, hanem Mindekiét, vagyis a többiekről szól. Elfeledkezik a kavargó, mégis üres létet elszenvedő Emberről. Nem fókuszál rá. Jellemző epizód, hogy Tina (Szorcsik Kriszta) és Helge (Nagypál Gábor) nagyszerű színészettel elővezetett cizellált játékát – megismerkedésüket – nemigen látjuk, mert annyira szórakoztató a háttérben Mezei Kinga mint Tina félelme. Kezében martinis pohárral imbolyog a bárpultnál, lába megbicsaklik, bandzsít nagyokat vastagkeretes szemüvege mögül. Pazar kabinetalakítás, íme az ittas szerencsétlen nő. Csak éppen lejátssza a szerelmi kettőst. A táncszámokká formált életfordulókban – Születés, Szerelem, Halál – olyan erős színészegyéniségek, annyira expresszíven hozzák az erőteljes koreográfiát, hogy a címszereplőt meg se látjuk. Ha Seress Zoltán mint pszichológussá avanzsáló Helgefélelem briliáns mozdulatokkal dekázik fekvő páciense (Helge) fejével, ha a háttérben Egyed Attila, Spolarics Andrea, Varjú Olga – sorolhatnám a kivétel nélkül rendkívül fajsúlyos színészegyéniségek neveit – énekli, hogy When does Cry, akkor képtelenség a démonaival küzdő, kényszeres önkielégítő kamasz bizarr költői vallomására figyelnünk. Ha ez a társulat – aminek minden tagja vitt már el a vállán előadást – háttérben, előtérben vonatozva, körtáncozva „bulizik”, olyan erősen ellenpontozzák Helge gyilkosságait, hogy a szörnyű tett szinte meg sem történik: a stilizált mészárlás mintha csak egyik eleme lenne a koreográfiának, egy-egy tánclépés. Színesek, érdekesek a groteszk karakterek. Nagyszerűek a proli igénytelenség markáns figurái: a basketballsapkás, kertésznadrágos apa (Kardos Róbert), a suhogós joggingos anya vagy a trampli ápolónő (Spolarics Andrea). Csakhogy a rendkívüli tehetséggel egyénített figurák partikulárissá teszik az általános érvényű történetet. A remek groteszk játék csak kiemeli az élethelyzetek, figurák bántó közhelyességét, Sibylle Berg drámájának leggyengébb vonását. A proli közeg lehúzza az előadást: atlétatrikóban és macinadrágban totyog a dráma gondolatisága. Mégis vitathatatlan értéke az előadásnak, ahogy ez a rendkívül formátumos csapat nagy szenvedéllyel, irtóztató vitalitással odaadja magát a játéknak. 
Kecskeméten a derb, hideg miliőhöz mérik a színészi játékot. Csendesebb, eltartottabb színészetet látunk. Sokszor közelíthetünk egy arcra, hallgathatunk egy visszafogottan elővezetett monológot, vehetünk észre egy jelentéssel telített mozdulatot. Egy-egy gesztust emblematikussá sűrít, majd végigvezet az előadás. Helga (Danyi Judit) – Helge elmúlástól rettegő anyja – kis súlyokat magára aggatva, ábrázatát eltorzítva vall kényszeresen öregedéséről. Helmut (Sirkó László), Helge apja, akiből mániákus kertápoló válik, kezébe lufit fogva fel-alá himbálózik monoton, mintha egy kerti hintaágyban ülne, miközben fáradt hangon beszéli meg magával a tűrhetetlenül frusztráló jelenséget, hogy a gazdag bevándorló szomszéd bokráról az ő gyepére hull a tüske. Helge egész életét végigkíséri, önmagába fordultságát jelképezi makacs önkielégítése, ahogy ütemesen dobol a nadrágzsebén. Csinálja az egyre gyorsuló tempójú ütés-simogatást az iskolatáskás kiskamasz és az elfekvőben agonizáló öreg, de előfordul, hogy egyetlen valódi társa, Félelme elégíti ki. Az akció érzékletesen mutatja a különös, ambivalens viszonyt, ami az embert (Helgét) félelmeihez láncolja: „Én vagyok a Félelmed. Mostantól soha nem leszel egyedül.” A játékba kerülő tárgyak a „normális kis emberélet” című állatszórakoztató előadás kellékei. A megszülető fiú nyakára színesen villogó lámpafüzér, showköldökzsinór tekeredik, majdnem belehal. A halál: levegőben meglendített mikrofon kaszasuhogást idéző hangja. A két megoldás jól mutatja, hogy az orfeum helyzet nemcsak ürügy, hanem az előadást átszövő metafora. Egy-két kiegészítőt vesznek az elegáns szürke öltönyökre, nadrágkosztümökre, hogy a figurát, életkort, szituációt jelezzék (jelmez: Földi Andrea). Helge óriáspólyáját hátitáskára cseréli, hogy attól megszabadulva felnőtté váljon. A háttér esőköpenyes alakjai – a tánckar – maszkot viselnek, a koreográfia már-már gépisen redukált egyszerű mozdulatokból áll – értelemszerűen előtűnik a szeszélyesen és szertelenül mozgó (élő!) alak: Helge. Kirajzolódik Helge élete. Tudatosan visszafogott csendekkel megszakított tempó, világos, tagolt történetmondás – példázat. Számok, mutatványok, attrakciók, énekes és táncbetétek adják ki a műsort, az egzisztencialista show-t – Helge életét. A legapróbb momentumáig megszervezett játék – show – kérlelhetetlenül pontos, mint a könyörtelen végzet, mint Helge végzete. Nincs esetlegesség, véletlen a példázat prezentációjában, ahogy nincs szabadság, választás az ember életében. Nem csoda, hogy viszonylag kedvetlenül, melankolikus beletörődéssel vezeti elő ezt a kudarctörténetet a bunkó Tapír és idióta barátnője által megvásárolt társulat. Nem csoda, hogy mindenen túli rezignációval vezényli le a műsort a Teremtő. Egységes, finoman elidegenített, eltartott játékmód jellemzi az előadást, így közelítenek rá a címszereplő sorsára. Az egyes figurák nem önmagukban fontosak, hanem a főhőssel való viszonyukban. Allegóriák egy modern amoralitásjátékban, és nem személyiségek. „Kérek minden szereplőt a normál kis emberélethez a főszínpadra.” – hívja be Istenasszony a társulatot. Nem egyéniség Helge sem, hiszen éppen arról szól a példázat, hogy nem válhat valódi individuummá. Nincs módja erre: „nem a saját életét éli”, mert ebben az elidegenedett, fogyasztói, kiürült, értékvesztett, szeretetlen (folytathatnánk a közhely kulcsszavakat, amikkel ma már csak karácsonyi rádió- és tévéjegyzetek írói nem átallnak előhozakodni) világban ez nem lehetséges. Bori Tamás imponáló magabiztossággal és önfegyelemmel egyensúlyoz a személyes dráma felmutatása és egy allegorikus alak megformálása közt. Helge értetlen, kiszolgáltatott, nem önálló – létezésmódjában mindvégig marad valami gyermeki. Ezért nyeri meg együttérzésünket. Nagyobb tere van a játékra, többet – mélyebbet –, többfélét – árnyaltabbat – mutathat, mint a többi szereplő, elvégre ez az ő története. Az alakítás szikár pontossága, kimértsége, alázata, ahogy tökéletesen uralja színészi eszközeit, az imponálóan egységes játékmódhoz igazítja alakítását.
A Bárka előadásában a Tapír – Ollé Erik által egy-két elrajzolt mozdulattal finoman zoomorffá formált alakja – igazán humánus állat. Nemegyszer felbőszíti az embervilág részvétlensége. Varga Anikóban mint Őzben szintén van emberség. Megsajnálja az egyébként gyűlölt emberpéldányt. Megértőbb, mint Helge közömbös fajtársai. Nem is csoda, hogy így hat rájuk a produkció, hiszen az előadás elképesztő dinamizmusát a szenvedélyes felháborodás energiája hatja át. A túlzó, expresszív játékmódban megmutatkozik a protestálás, a világgal való elégedetlenség gesztusa, még ha azt látszólag el is fedi a minden elemet átitató irónia. A kecskeméti bemutatóban Tapír (Széplaki Géza) és Neje (Kéner Gabriella) még az embernél is ellenszenvesebb kokainszippantó újgazdag prosztók, akikre alig titkolt viszolygással tekint le a kilóra (ambróziára) megvett társulat. Különösen a határtalanul kifinomult Istenasszonyt taszítja ez a csürhe. Kelletlenül, de önmagára, szakmai önérzetére adva bonyolítja le a programot. Nyoma sincs a lázadás indulatának, melankolikus beletörődéssel demonstrálják a kicsinyes sorsszerűséget.
Visszatérve az eredeti kérdéshez, hogy mi teszi érvényes, sokaknak fontos előadássá („topictémává”) a két Helge-bemutatót? Egyrészt a nagy lelemény, hogy a szerző Helge és Tina félelmét, a drámapedagógiából átvett belső hangként, a középkori moralitásból átemelt allegorikus alakként színpadra küldi. Másrészt Sibylle Berg érzékenysége, ahogy szinte lajstromozza a korhangulat fontos elemeit, ahogy hatásos, hálás teátrális keretet kínál ezek iróniával átitatott megfogalmazásához. (Valószínűleg a kivételes érzékenység a divatos jelenségek, korproblémák iránt, és az enyhén kimódolt forma teszi majd avulttá és elviselhetetlenül modorossá a szöveget már a közeljövőben.) Ugyanakkor értékesebb előadások születtek, mint amilyen a drámai alapanyag. A Bárkán egy kissé kaotikus produkcióban magával sodor a széttartó, önmagában mégis lenyűgöző színészi energia, az előadást szétfeszítő színészi kvalitás, a játék szenvedélyessége. Kecskeméten egy tökéletesen végiggondolt, végigvitt rendezői vízióban nemes, míves, elgondolkodtató előadássá emelkedett a Helge élete.

Sibylle Berg: Helge élete
Bárka Színház

Fordította: Szilágyi Mária
Díszlet, jelmez: Gadus Erika
Zene: Monori András
Koreográfus: Gyevi-Bíró Eszter, Nagypál Gábor
Dramaturg: Gyarmati Kata
Rendező: Czajlik József
Szereplők: Nagypál Gábor, Kardos Róbert, Spolarics Andrea, Seress Zoltán, Szorcsik Kriszta, Mezei Kinga, Varjú Olga, Egyed Attila, Ollé Erik, Varga Anikó

Sibylle Berg: Helge élete
Katona József Színház, Kecskemét, Üzemszínház

Fordította: Szilágyi Mária
Dalszövegek: Szilágyi Mária, Kamondy Imre
Díszlet: Paseczki Zsolt
Jelmez: Földi Andrea
Zene: Kamondy Imre, Verebes György
Mozgás: Juhász Zsolt
Dramaturg: Sediánszky Nóra
Rendező: Tóth Miklós
Szereplők: Bori Tamás, Rubold Ödön, Reiter Zoltán, Sirkó László, Danyi Judit, Szívós Győző, Horváth Erika, Andrádi Zsanett, Jarábik Klára, Széplaky Géza, Kéner Gabriella, Szántó Péter, Széplaky Petra
08. 08. 7. | Nyomtatás |