Ez egy jó színház

– Egyetlen évadra szól az igazgatói kinevezésed, és most az évad közepén tartunk. Lehet-e már valamit sejteni arról, hogy mik az esélyek?

– Legfeljebb csak találgatni lehet, amire most nem szívesen vállalkoznék. Persze figyelünk, próbáljuk elemezni a helyzetet, de nem akarom, hogy ez vigye el az energiáinkat. Épp elég dolgunk van ebben az évben. Még nem írták ki a pályázatot, de úgy tudom, hogy február végén, március elején ki fogják írni. Hogy van-e másfajta szándéka az önkormányzatnak, mint amit mi szeretnénk, az még nem látszik.

– Neked meddig szól a mandátumod?

– Egészen pontosan július elsejéig. Ez a 12 hónap tulajdonképpen két gazdasági félév, ami alatt stabilan kell tartanunk a színházat. (A mi helyzetünk ebből a szempontból sajátos, mert mi azért tisztában voltunk azzal, hogy hogyan működik a kaposvári színház, beleértve a gazdálkodás területét is.) Művészi értelemben pedig még csak négy-öt hónapja dolgozunk. Igazából én nem tudom másképp értelmezni ezt az egy évet, mint ami a közgyűlésen elhangzott: az új igazgatónak egy éve van arra, hogy bebizonyítsa, hogy gazdaságilag stabilan tudja tartani az intézményt, ugyanakkor művészileg is rendben mennek a dolgok. Ha ez így történik, akkor az ember bizonyított. Vagyis mi következik ebből…?

– Tehát úgy fogjátok fel ezt az évet, hogy bizonyítanotok kell?

– Nézd, mi csináljuk a dolgunk. Mohácsi 25 éve dolgozik itt, én 16 éve. Tán nem a tehetségünket meg a színházhoz való hozzáértésünket kell bizonyítanunk, hanem azt, hogy ez alatt az év alatt kiegyensúlyozottan tudjuk működtetni az intézményt, és Kaposvárott ugyanolyan minőségben folyik tovább a munka, mint Babarczy László igazgatása alatt. Azt gondolom, hogy ebben a pillanatban ez a dolgunk. Természetesen néhány új kezdeményezést is ki akarunk próbálni, amit a jövőben erőteljesebben szeretnénk majd folytatni, de ezt éppen csak jelezni tudjuk, mert ennek kialakítására egyetlen évad valóban kevés.

– És hogy telt eddig az évad?

– Hál’ Istennek, nagyon jól. Lekopogom. Egyrészt emelkedett a bérletesek száma majdnem 3000 emberrel. Ugyanakkor minden esténk telt házzal megy, ami azt jelenti, hogy a jegyvásárlás is rendben van. Az első két bemutatónk, a Karnebál és a Fekete Péter kifejezetten közönségsiker volt, jó visszhangjuk volt, főleg itt a városban. Ez nekünk természetesen nagyon fontos.

– Kifejezetten közönségbarát nyitánynak szántátok ezt a két előadást?

– Igen. Azt tudomásul kell venni, hogy mi egy népszínház vagyunk, és ha valóban érzékenyen figyelünk arra, hogy mi történik körülöttünk, akkor ez nem is olyan nagy baj. De azért következtek súlyosabb darabok is

– Bemutattátok például az Úri murit. Ezt hogyan fogadta a kaposvári közönség?

– Rusznyák Gábor rendezése nem a Móricz-darabot használta, hanem visszanyúlt magához a regényhez, ebből épített fel egy érdekes milleniumi világot. Kicsit tartottam tőle, hogy fogadja majd a közönség. De minden alkalommal nagy sikere van. Pedig játsszuk délután is, diákközönségnek. Náluk is megértésre talál az, amiről az előadás szólni akar. Ugyanakkor őrjítő siker a Stúdióban a Szabad az á. Ez Réthly Attila darabja a rendszerváltásról, amit ő maga rendezett meg. Tulajdonképpen a saját élményeit dolgozza fel. Olyan „történelemszerűségnek” tűnik, amit látunk, de valahogy mégis köze van hozzá mindenkinek. Biztos ez is megfogja az embereket. Meg az is, hogy sokat lehet rajta kacagni, sírni.

– Legutóbb Kleist darabját, az Amphitryont mutattátok be a nagyszínpadon.

– Gothár Péter Amphitryonja egészen különleges élmény Kaposvárott, ebben biztos vagyok. Olyan színház, ami régen volt itt, ha egyáltalán volt, mert ahol most Gothár rendezőileg tart, az egészen egyedi: sajátos vízióként képzelte el az Amphitryont, miközben kristálytiszta és nagyon pontos az előadás. Abban nem vagyok biztos, hogy mindenki szeretni fogja a városban ezt a produkciót. De aki igen, az nagyon fogja szeretni, aki meg nem, annak nyilvánvalóan értelmezési problémái lesznek. Meglátjuk, hogy mi lesz a sorsa, ez még nagyon friss bemutató.

– Az Amphitryonban főszerepet játszol. Évad elején a Fekete Pétert rendezted, közben a Karnebálban is fontos szereped volt. Összefér az igazgatói szerep a két fontos színészi szereppel?

– A két fontos szerepből az egyiket az előző évadban próbáltuk, tehát a munka java tavaly zajlott. Ami az Amphitryont illeti, ott valóban bitang nehéz volt a két feladatot, az igazgatást és a színészi felkészülést egyszerre csinálni. Nem technikailag lehetetlen megoldani a kétféle feladatot, hanem egész egyszerűen elfáradtam benne. Bár az az igazság, hogy sok olyan igazgatási feladatot, ami nem volt nagyon sürgető, egy kicsit hátrább tettem.

– A kaposvári hagyományoknak megfelelően két gyerekdarabot is műsorra tűztetek. A palacsintás király volt az első. Ennek mi volt az apropója?

– Mindannyiunk egyik kedvenc gyerekkori tévés élménye volt a Palacsintás király, amelynek írója, Fésűs Éva kaposvári. Tehát miatta is elővettük, itt volt a premieren, szerette az előadást. Ugyanakkor kiderült, hogy nemcsak az én nemzedékem szereti ezt a mesét, hanem a mai gyerekek is. Ők is látták már a tévében vagy videón, és most szívesen nézték meg a színházban is. A következő gyerekelőadásunk az Ellopott holdfény lesz. Kíváncsian várom, hogy milyen lesz.

– Az egyik új kezdeményezésként bemutattátok a Rómeó és Júliát egy beavató színházi előadásban. Hogy jutott eszetekbe ilyesmit csinálni?

– Van egy réteg, ami sajnos színházi értelemben fehér foltnak számít: a 12 és 16 év közötti korosztálynak nem nagyon szólnak az előadások. De ha elveszítjük őket mint nézőket, akkor később se nagyon térnek vissza a színházba. A gyerekdarabok már nem érdekli őket, a felnőtt előadások pedig még nehezen értelmezhetők a számukra. A Rómeó és Júlia viszont egy olyan történet, ami megragadhatja az érzékenységüket: van benne minden, szerelem, gyűlölet, két család szembenállása, fiatalok összetartozása. Ezért választottuk ezt a darabot. A beavató színházi formához pedig azért nyúltunk, hogy egy kicsit odavonzzuk a figyelmet arra, hogy mi is az a színház, hogy működik, mik a lehetőségei. Az is világosan kiderült az előadásból, hogy elég a fiatalokat megszólítani, és elkezdenek kreatívabban figyelni, hozzá akarnak szólni a dolgokhoz. Ugyanakkor minden előadás teljesen más volt, hisz a különböző iskolák diákjai teljesen máshogy reagáltak.

– Azt éreztem – amit általában is gondolok a gyerekszínházról –, hogy egy intimebb térben és nem egy nagyszínházi helyzetben jobban működhetne az oda-vissza kapcsolat a nézőtér és a közönség között.

– Ebben igazad van, de nekünk itt muszáj élnünk, ebben a színházi térben kell előadásokat csinálnunk. Persze bemutathattuk volna a Rómeó és Júliát a stúdióban is, csak akkor egy végeláthatatlan előadássorozat vette volna kezdetét, amíg minden bérletesünknek el tudtuk volna játszani a darabot. Ugyanakkor a gyerekek mégis csak ebben a nagyszínházban fognak többnyire a nézőtéren ülni, és nem a stúdióban, tehát nem baj, ha ennek a színpadnak, színházi formának a működésébe avatjuk be őket.

– Közben láttam a programban, hogy a Stúdióban néhány napig a Káva Kulturális Műhely szerepelt. Októberben a Digó című színházi nevelési foglalkozásukat mutatták be, januárban pedig a Hinta címűt.

– Ez egy olyan módszer, amihez ők nagyon jól értenek, és mi nem fogjuk tudni soha csinálni. Ezért is jutott eszembe, hogy meghívom őket, amikor láttam a foglalkozásukat a Gyerekszínházi Biennálén. A Káva nyilván nemcsak a színházról szól, hanem kicsit a nevelésről is. De nagyon sok pedagógussal beszélgettem, akik azt mondták, hogy nagyon jót tett a gyerekeknek, hogy ilyen módon dolgozták fel a morális-emberi kérdéseket. Most már az őket közelebbről érintő problémákat is jobban meg tudják beszélni a gyerekekkel.

– Amikor beléptem ide a színészbüfébe, teljesen meglepődtem hogy teljesen megváltozott minden. Volt itt egy sötét pince, most meg van itt egy világos társalgó.

– A nyáron fönt összenyitottunk néhány öltözőt, így építettünk egy újabb próbatermet, ami elég jól használható. Szükség volt rá, mert borzalmasan sokat dolgozunk ebben az évadban. És kell a hely, hogy próbálni tudjunk. Ezért gondoltuk azt, hogy afféle hangulatjavítóként a régi borzalmas, sötét, depresszív pincét is átalakítjuk kicsit.

– Ez azt is jelenti, hogy megváltozott a színház vezetési stílusa. Egyáltalán az együttlét formája?

– Az biztos. Én teljesen más ember vagyok, mint a Babarczy. És máshonnan is érkeztem az igazgatói székbe. Én a társulatból ültem a fejükre, mint igazgató, ami azt jelenti, hogy 16 évig szerves része voltam ennek a csapatnak. Ettől nagyon nehezen tudok elszakadni. (Nem tudom, hogy egyáltalán el kell-e szakadni. Vagy lehet igazgatóként közvetlenebb formán is működni?) Az biztos, hogy teljesen más munkakapcsolatban vagyok a társulattal, mint Babarczy. Én szorosabb értelemben vagyok a kollégája a színészeknek, vagyis kollegiálisabb a vezető-beosztott viszony, mint Babarczy idején volt. Nyilván ez nagyon sokban fog változtatni akár a színházvezetés stílusán, meg azon is, hogy mi hogyan fog történni ebben a színházban.

– Mikor lennél az évad végén elégedett?

– A legfontosabb, hogy tényleg legyen olyan az évad, amiről a végén nyugodtan kijelenthetjük: jól sikerült. Mert akkor azt tudnánk mondani, hogy a következő minimum három évben legalább ilyet vagy még jobbat szeretnénk csinálni…

– Eddig olyan volt az évad, amit szerettetek volna csinálni?

– Abszolút. A műsorterv alapján először mindenki azt mondta, hogy ez egy könnyed bulvárévad lesz. Aztán ha valaki megnézte magukat az előadásokat is, akkor láthatta, hogy ez egyáltalán nem így van. Ennek ellenére a közönség nem fordult el a kaposvári színháztól, hanem épp ellenkezőleg: szemmel láthatóan egyre többen térnek vissza. Hála Istennek, a létezésünknek ez a fele bizonyítottan jól működik.

– Most hogy nézel a jövőbe? Bizakodva? Szorongva?

– Már nem szorongok. Tavaly még szorongtam. Nincs értelme szorongani. Nézd, ez egy jó színház, mi csináljuk a dolgunkat, szerintem tök jól. Ha ez elég, akkor elég. Ha meg nem erről van szó, ha nem ez a lényeg, akkor úgyis mindegy.