Magyar gyerekszínházak

Kötetünk a legfontosabb magyar gyerekszínházi műhelyeket mutatja be.

Hétköznapi történetek?
Ifjúsági előadások a Kolibri Színházban
Mátyás Edina
A Kolibri Színház kezdeményező volt a gyerekszínház újfajta felfogásának magyarországi meghonosításában. Több olyan előadást mutattak be (például az Elvis, a bajfácánt vagy a Médea gyermekeit), amelyek a gyerekek világlátását, problémaérzékenységét állította a középpontba. Ebbe a sorba illeszkedett A mi fiunk című előadás is, amely a felnőtté válás kérdéseiről beszél a középiskolás közönségnek. Ezzel a Kolibri nagyon határozott lépéseket tett az ifjúság megszólítására. Ebben is kezdeményezőek voltak: egy színházilag elhanyagolt korosztályt tettek nézővé azzal, hogy az ő problémáikról kezdtek el beszéltetni velük.

A mi fiunk alapproblémáját egy eltűnt kamasz keresése adja. Nem lehet pontosan tudni, hogy elszökött-e otthonról, fellázadt-e édesanyja nevelése ellen, vagy baja esett, esetleg bűntény áldozat lett. Ugyanígy kérdés tárgya az is, hogy a gyermekét egyedül nevelő anya jól szerette-e a gyermekét, kellő érzékenységgel nevelte-e őt, vagy a mindennapi hajszában elfásulva még elég figyelmet sem tudott neki adni. Egyáltalán mi történt köztük? Hogyan alakult, hol romlott el, siklott kényszerpályára szülő és gyerek viszonya? Csupa olyan kérdésről van szó, amelyek egy életre képesek meghatározni egy ember sorsát. Ezért érdemes újból és újból felvetni ezeket a problémákat, de úgy, hogy ne közhelyes általánosságként, hanem valóban megválaszolandó kérdésként hassanak, amelyre mindenki maga keresheti meg a csak rá érvényes megközelítéseket.

A Kolibri előadása nagyon fontos problémákat vet föl, de nem igazán jól kérdez. Ebben nagyrészt az előadás alapjául szolgáló darab a hibás. A szöveget jegyző Sera Moore Williams maga is egy angliai utazó kis társulat tagja, amely a középiskolákat járva mutatja be kamaszokról szóló előadásait. Ebben a művében azonban mintha az érdekességek hajszolása maga alá gyűrné a pontos és elmélyült problémafelvetést. Ez mind a téma kibontására, mind a megjelenítésének módjára vonatkozik. A történet szinte enciklopédikus teljességgel sorolja a kamaszokra leselkedő veszélyeket (a bűnözéstől kezdve a homoszexualitáson és a pedofilián át egészen a kábítószerezésig), így annyi témát vet föl, hogy igazán egy kérdésnek sem tud a nyomába eredni. Mintha csupán azt állítaná az előadás: „ez van”, de nem kérdezi meg, hogy miért van mindez, miért alakulnak így a kapcsolatok, sorsok, s mit lehetne tenni ebben a helyzetben.

De nem segít a problémák körüljárásában a választott színházi forma sem. A darab középpontjában ugyanis egy nyomozó áll, aki az eltűnt fiút keresi, de ez a „krimiszál” inkább eltereli a figyelmet az alapproblémáról, s nem segíti kibontani, megérteni azt. Azáltal sem, hogy az előadás előrehaladtával újabb rejtéllyel teszi még bonyolultabbá az alaphelyzetet: lassan egyre erősebbé válik a sejtés, hogy a megtalált, majd az otthonába visszatérő fiúval nem stimmel valami. Fokozatosan kiderül, hogy nem is ő az, akit kerestek. Ő csak eljátssza az elveszett kortársa szerepét. Otthontalanságában ezzel a kegyes hazugsággal szeretett volna magának otthont találni. Ezek a „krimi elemek” azonban nemcsak fölöslegesek, hanem rendkívül zavaróak is, ugyanis nemcsak elterelik az alapkérdésről a figyelmet (mi is történt anya és fia között, min múlott a kapcsolatuk, hol rontották el a viszonyukat?), hanem lehetetlenné is teszik ennek megválaszolását.

Tovább bonyolítja az alapképletet a színház a színházban játék is: a szereplőkről sorra kiderül, hogy nem azonosak a szerepükkel, ők csak színészek, akik saját életük problémáit, érzéseit, indulatait is beleviszik a játékba. Ez egyrészt újabb és újabb témákat vet fel (tovább erősítve a darab „probléma-enciklopéda” jellegét), másrészt állandó kizökkenéseket, szerepből és játékból való kilépéseket, illetve visszalépéseket teremt. Ennek kettős következménye van: egyrészt mindvégig fenn tudja tartani az előadás az érdekességét, másrészt azonban nem szolgál a nézőknek olyan világosan körülhatárolt, a játék által plasztikussá tett életanyaggal, amelyet önmagukra tudnak vonatkoztatni, és saját életük problémájaként tudnak továbbgondolni. Ezét érzem problematikusnak – sőt a kitűzött célt paradox módon épp a visszájára fordító – előadásnak a Kolibri bemutatóját. Azt az érzést teremti ugyanis, hogy magukról a kamaszokról szól a játék, miközben mindaz, amit felvet, csak általánosságokban igaz, és nem egy konkrét sors átélhető, újragondolható viszonyai között. Így nem teremti meg az önmagunkra kérdezés kényszerét sem. A túlbonyolított alapképleten a korrekt rendezés (Horváth Péter) és az odaadó színészi játék sem képes segíteni. (Különösen Tóth József önironikus nyomozója és Szanitter Dávid frusztráltan szenvedélyes Owenje emlékezetes.)

Az ifjúság megszólításában sokkal sikeresebb lépést jelentett Tom Lycos és Stefo Nantsou darabjának, a Köveknek bemutatása. Újságok címlapjáról választott témát az ausztrál szerzőpáros. A néhány éve megtörtént esetet olyan – maguk játszotta – előadásban dolgozták fel, amelyben a darab és színpadi megvalósítása, a szöveg és a színészi játék szétválaszthatatlan. Szerencsére ennek nem lemásolására, hanem bizonyos értelemben újrateremtésére vállalkozott egyikük a Kolibri Színházban. A munkához két remek fiatal színész kínálkozott partnerül. Az eredményt dicséri, hogy többnyire úgy hatnak a színpadi ötletek, mintha most találnák ki őket a nekiszabadult játékosok.

Két kamasz történetét látjuk, akik – unalomból? balhéból? – betörésre vállalkoznak, majd amikor megszólal a garázsban a Jaguár riasztója, amelynek épp 50 dollárt érő emblémáját feszegetik, riadtan elmenekülnek. Aztán ténferegnek tovább. Köveket gyűjtenek, céltalanul. Majd amikor az egyik autópályahídon mennek át, eszükbe jut az ötlet, hogy a korlátra helyezett köveket az alant haladó autók felé irányítsák. Villámgyorsan versennyé alakul a helyzet – anélkül, hogy megkérdeznék, hogy mit is vesznek célba, és mi történik, ha valóban találnak. A kisebbik “győz”: az általa lerúgott kő átszakítja egy Volvo szélvédőjét, és a vezető szörnyet hal. Ismét menekülnek. De most már nincs nyugtuk. A kisebbik fiú önként jelentkezik a rendőrségen, látjuk a kihallgatásuknak, bírósági tárgyalásuknak a jeleneteit is.

Az előadás nem sztorit mesél, inkább a különféle helyzetekből kibontható játékokra épít. Nincsenek eszközök, a színészek maguk játszanak el mindent, a mozdulataikkal, a mozgásukkal, a hangok utánzásával. Pantomimjelzésekkel tapogatják ki a falat, a szótagok ismétlésével érzékeltetik a visszhangos csatornaalagutat, vijjogással utánozzák a riasztó hangját, miközben rémülten figyelik az odaképzelt autót. Mindvégig szellemes ötletek működtetik a színpadi fantáziát. De a kreatív diákszínházi ötletek nem csak azt jelzik, hogy a kamaszközönségük nyelvén akar beszélni az előadás, hanem a történet szereplőinek világához is kulcsot kínál. Számukra hasonlóképp nekiszabadult játék minden, az egyik ötlet szüli a másikat, így csalják bele egymást – mint igazi játékosok – a különféle helyzetekbe. És ha minden csak játék, váratlanul szakad rájuk a felelősség, hogy tetteiknek súlya, következménye is lehet.

Az előadás egyik nagy ötlete a nézőpontváltások alkalmazása: a két színész nemcsak a két kamaszt játssza el, hanem a járőröző, az ügyet kivizsgáló, a tárgyaláson a srácokra vigyázó rendőröket is, akik egy kocsmai jelenetben még azt a kérdést is felvetik, hogy vajon bűnösek-e a fiúk, el kell-e őket ítélnie a bíróságnak. Ismét csak szellemes játékok születnek abból, ahogy a színészek váltogatják a szerepeket, kilépnek az egyikből, belépnek a másikba. De ez sem öncélú játék: a kimondás kényszere nélkül juttatja az előadás a kamasznézőket ahhoz a tapasztalathoz, hogy a dolgoknak színe és visszája is van. Hogy minden tett ellentétes, egymást kizáró érdekek alapján ítélhető meg. Hogy valóban felelősséggel cselekedhessünk, ahhoz valamit sejtenünk kell mások nézőpontjából is.
Ez a “kettős látás” érvényesül az előadás zárlatában is. Mást mondanak a szavak, mint a finom színházi jelzések. Miközben végül is a bíróság felmenti a srácokat, a bírósági tárgyalás jelenetei – amelyek a kisebbik, a tényleges bűnt elkövető fiúra fókuszálnak – afféle szenvedéstörténetet rajzolnak ki: nemcsak megrázzák őt az események, hanem szinte teljesen össze is omlik a súlyuk alatt. A színház itt is felelősséggel beszél: miközben nyitva hagyja a mérlegelés, a döntés lehetőségét, nem negligálhatja a tettek következményeit. Vétlen és vétkes csak akkor remélhető megkülönböztethetőnek, ha a lélek mélye még őrzi a morális szempontokat.

Egy megrázó, hétköznapi történet így válik alkalmassá arra, hogy a társadalmi lét csapdáit érezhessék meg a kamasz nézők. A Kolibri Színház – az eredeti mű alkotóinak szellemében – szintén felkínálja a közönségnek a beszélgetés, a továbbgondolás, a problémák játékká fogalmazásának lehetőségét. Kissé talán bátortalanabbul, mint ahogy azt maga a produkció teszi.
A Köveket folytatta a Csatárok, amelyet szintén az ausztrál Stefo Nantsou állított színre. Afféle színházi mindenes ő. Maga írja, rendezi, játssza is a darabjait, zenél is bennük. Kis társulatával felnőtt témákat dolgoznak fel kamaszok számára.

A Kövek éppúgy újsághír kapcsán született, mint a Csatárok. Ez a darab egy falusi focicsapat fiatal „sztárjainak” egy napját követi. Miközben készülnek a mindent eldöntő nagy meccsre, az edző tilalma ellenére bulizni is mennek, ahol félreértések, szerelmi bonyodalmak támadnak. Ez egymásnak ugrasztja a fiúkat, így nemcsak a sorsdöntő mérkőzést veszítik el, hanem véletlen tragédiákba is torkollik az életük: az egyik fiú meghal, a vétlen vétkeseket kiközösíti a falu. Hasonló élményt hagy a nézőkben a Csatárok is, mint a Kövek: miközben senki nem követett el súlyos bűnöket, az apró vétségek, meggondolatlan lépések, pici árulások visszavonhatatlan következményekkel járnak. Olyan megrendüléshez, amely a hétköznapok súlytalan döntéseinek felelősségével szembesítik a kamaszszereplőket.

A Köveket folytatja a Csatárok abban az értelemben is, hogy a számtalan szerepet egy igencsak szűk színészcsapat játssza el. A Kövek remek duója (Ruszina Szabolcs és Szanitter Dávid) a Csatárokban kiegészült Megyes Melindával, aki szintén összeszokott csapattag. Játékukat virtuóz technika jellemzi, amelyben könnyedén lépnek ki és be a szerepekbe, szabadon váltanak nemcsak a figurák, hanem a mesélés és a felidézés helyzetei között is. A játékstílus is elsősorban a kamaszközönséget szólítja meg: záporoznak a humoros ötletek, a jól eltalált gegek, amelyek azonban utat nyitnak a megrendülés felé is. Két okból tűnik azonban a Csatárok kevésbé sikeresnek, mint a Kövek. Egyrészt sokkal kuszább a története, a rengeteg fölösleges szál miatt az „életvétség” problémája sem tud olyan plasztikusan megjelenni benne. Másrészt – az előzővel szoros összefüggésben – a színészek is jóval több szerepet játszanak (nemcsak a teljes focicsapatot, a buli összeverődött közönségét, hanem a szülők nemzedékének kocsmai társaságát is), így ha felismerhetővé akarják tenni az összes megjelenített alakot, akkor óhatatlanul is a karikírozás, elrajzoltság irányába kell elmozdulnia a három színésznek. A néhány vonással felvázolt figurák azonban csökkentik a főszereplők hitelességét is, különösen azért, mert a színészeknek nem jut elég energiájuk és terük arra, hogy mélyebben ábrázolják azokat az alakokat, akikről mégiscsak szól ez a játék.

 

11. 03. 1. | Nyomtatás |