Magyar gyerekszínházak

Kötetünk a legfontosabb magyar gyerekszínházi műhelyeket mutatja be.

Elvis
Elvis, a bajfácán – Kolibri Színház
Pap Gábor
A fejlődéspszichológiai szakirodalom által sokszorosan megtámogatott nézet, hogy – a színházi élménybe való gyermeki bevonás fontos elemeként – a gyerek által átélt-átélhető probléma az adott műalkotásban távolodjon el a gyermek aktuális léthelyzetétől. A létrejövő fiktív (legtöbbször mesei) kontextus azután e távolságból szemlélve analóg módon adhat választ a gyereket foglalkoztató kérdésekre. A legtriviálisabb példa erre a mesék győzedelmes legkisebb fiúja: a vele való azonosulás a gyermek kicsiségének, illetve az ismeretlen világ nagyságának ellentétéből adódó frusztrációt oldja.

A Kolibri Színház Elvis, a bajfácán című előadása a lehető legkisebbre csökkenti ezt a távolságot. Az iskoláskort éppen élő gyermekközönség a főhős színházzá terebélyesített nagymonológján keresztül közvetlenül szembesül egy kisfiú mindennapi élményeivel, s ennek nyomán könnyen ráismerhet saját környezetére. A család és az iskola megjelenítése, miliője arra utal, hogy mindez itt és most, akár velük is megtörténhetne.

Az alaphelyzetet kissé extrémmé az teszi, hogy a monológ címzettje a korán elhalt nagyobb testvér képzeletbeli alakja: a kis Elvis az ő figurájának felépítésével oldja az életében bekövetkező változások, különösen az iskolába kerülés okozta traumákat.

Elvis ugyanis magányos gyerek, akinek még a neve sem igazán az övé (anyjának Prestley-imádata révén kapja az Elvis nevet); nehezen találja maga körül a biztonságos pontot, az őt körülvevők számára olykor érthetetlen cselekedetei (pl. játékainak elajándékozása) révén saját születő énjét próbálgatja. A darab története ezen próbálkozások teatralizált dokumentuma, melyben a „felnőtt” valóság kifestőkönyv módjára adott kontúrjait egy hatéves gyermek fantáziája színezi élénkebbre, izgalmasabbra. (Így lehetséges, hogy televízióból egyszercsak teljes pompájában kilép a nagy névadó, maga a Király.) A klasszikus mesék nagy drámai fordulataival ellentétben itt finomabb lépésekben haladó „csillagtúrát” láthatunk, „nagy effektek” helyett apró felismerések vezetik a kis Elvist képzelet és tapasztalat összehangolása – a külvilág felé. Mert egyszer mindennek ki kell derülnie: még annak is, hogy a karácsonykor (Svédországban Jézuska helyett) érkező Mikulás valójában a Papa. És ehhez hasonló nagy csalódás az Anya indiszkréciója: állandó telefonálásainak egyikében kifecsegi a tanító néninek írott szerelmeslevelet.

A svéd gyermekregényből készült adaptáció szerzője, Babits Imre jól döntött, amikor a művet nem kívánta konfliktusos drámává hangszerelni: a lazán kapcsolódó életképek (melyek inkább egyfajta lírai ívet rajzolnak) az Elvisre tett hatás fényében egységesülnek, s némiképp a svéd gyermekversek világát idézik. (A többfunkciós elemekből szabadon variálható belső terek „ikeás fílingje” is ezt az érzetet erősíti – a díszlet és jelmez Túri Erzsébet munkája.)

Czeizel Gábor rendezésének legfőbb erénye, hogy lehetőséget ad a kisfiú nézőpontjával való azonosulásra: érzékeljük azt, hogy a családban a formális kapcsolattartáson túl bizony kevés figyelem jut egymásra, de legfőként őrá. Mindenki mással van elfoglalva: az Apa az újságjába temetkezik, az Anya telefonálásba menekül. Elvis érthetően fordul a csak fantáziaképként élő testvérhez, Hanneshez, aki – a nézők számára is – végig jelen van az előadásban. Remek akusztikai megoldás, hogy a neki szóló szövegek visszhangosítottak, így a rendező lemondhat a képi stilizációról; hogy Hannest csak Elvis látja, az a színészi játékból válik világossá.

A darab folyamatában azután a barátnő, Annaróza megtalálása biztosítja, hogy a halott testvérrel való egyoldalú kommunikáció kölcsönössé váljon, a külvilágban objektiválódjon. Jól jelzi ezt egy Radnóti Kis nyelvtanára emlékeztető szöveg a kezek játékával: ahogy a kezeink, úgy (már) mi sem vagyunk egyedül.

A nagy ráismerések, csalódások stációit a maga természetességében gyermeki Szanitter Dávid alakítása hitelesíti. Manírok nélkül adja a hatévest. Titka az, hogy nem folyamodik külsőségekhez: színészi játék és gyermeki létezés közös nevezőjét találja meg a világra nyitott tiszta figyelemben. Igazi partnere az Annarózát alakító Megyes Melinda, aki szintúgy nem esik a gügyögés csapdájába, magától értetődő gesztusokkal teremt kapcsolatot a kisfiúval.

A Kolibri Színház művészei ízlésesen, mindennemű erőszakolt teatralitás nélkül rajzolják meg a gyerekeket körülvevő felnőtt világot. Tisza Bea érzékeny Anya alakítása és Kormos Gyula kissé mackósra vett Apája a biztosíték, hogy a néhol sztereotípiába hajló helyzetek valódi élettel telnek meg, s gyengeségeik mellett is szeretni tudjuk Elvis családját. (Ugyanebből a szempontból fontos Tóth József belépője, mint Annaróza egyik mostohaapja: a részeges Enar.) Külön öröm, hogy nincsenek erőszakolt kiszólások: a kapcsolatot Elvisként Szanitter Dávid biztosítja, aki néhány gyerekeknek szóló kedves megjegyzésével keretezi az emlékezetéből, fantáziájából megrajzolódó előadást.

A Kolibri bemutatója sikeres kísérlet a szinte csak klasszikus mesejátékkal operáló hazai gyermekszínházi trend meghaladására, s bátran ajánlhatom az iskoláskorú gyermekeken túl minden műfajt szerető néző figyelmébe.

 

Elvis, a bajfácán

 

Maria Gripe regényéből alapján írta: Babics Imre

Fordította: Harrach Ágnes

Dramaturg: Zalán Tibor

Díszlet, jelmez: Túri Erzsébet

Koreográfia: Rotter Oszkár

Hangszerelés: Kecskeméti Gábor

Rendező: Czeizel Gábor

Szereplők: Szanitter Dávid, Tisza Bea, Kormos Gyula, Kássa Melinda, Megyes Melinda mv., Farkas Éva, Sallai Virág, Tóth József, Török Ágnes, Pál András, Gazdag László, Tapolcsányi András valamint a Kolibri Színház stúdiósai

 

11. 03. 1. | Nyomtatás |