Időben

Kovács Gerzson Péter immár húsz éve tartja társulat nélküli társulatát a kortárs magyar táncművészet élvonalában. Kötetünk erről az időben megtett útról szól.

Minden csak látszat
Az Ideiglenes cím felújítása (2007)
Králl Csaba

A tánc tünékeny műfaj. Több értelemben is. Megeshet, hogy pár hónap leforgása alatt képes alulmaradni az idővel folytatott szakadatlan küzdelemben. Így nem sűrűn fordul elő, a kortárs szcénában végképp, hogy egy koreográfus felújítsa korai munkáját. KGP azonban vállalva az evvel járó művészi kockázatot színpadra állította sokszor hivatkozott programalkotó művét, az Ideiglenes címet a TranzDanz születésnapi „világtalálkozójára" (© KGP) a legismertebb szereposztásban. Helyesen tette, noha biztosra vehető, nem minden relikviaként őrzött koreográfia állná ki a felújítás próbáját.

 

Az Ideiglenes cím mai, kortárs darab - pedig idestova tizenöt éves. Egyre ritkább, hogy egy táncelőadás ennyivel túlélje születését, szemlélete és koreográfiai szerkezete ne évüljön el. Az ilyen kivételek erősítik meg azt az elvet, hogy a kortársság lényegét tekintve nem időmeghatározás, hanem művészetszemléleti kérdés, következésképp egyféle minőségi kategória. Mindmáig ez az egyetlen hazai produkció, amely díjakat hozott el Bagnolet Nemzetközi Koreográfus Versenyéről. Beutazta Európát, ami azóta is kevés magyar kortárs táncműnek adatott meg. De jelene is van. Pontosabban újra van jelene, mert akik most először látták, azoknak ez lesz a nóvum. Az előadás elsődlegesen férfias erélyével és ősi lendületével, illetve komplexitásával és markáns szcenírozásával nyűgözi le a nézőt. Az eredetivel összevetve koreográfiailag háborítatlan, energiamezőiben érintetlen, viszont magába forgatja az eltelt tizenöt év minden tapasztalatát, alkotói felismerését, testi-lelki tusáját.

 


Fotó: Dusa Gábor

 

 

Az Ideiglenes cím egy soha véget nem érő, csak kényszerűen felfüggesztett profán szertartás. A ceremóniamester feladatát ellátó, cipollai álarc mögé bújó színész (Dóczy Péter), és az élőben muzsikáló - a dzsesszes alapba népzenei motívumokat meg modern zenei hangzást keverő - három zenész (Dresch Mihály, Hock Ernő, Gerőly Tamás) nyomasztó, ezoterikus színházi közeget teremt az önkifejező, útkereső férfitáncokhoz (Kovács Gerzson Péter, Horváth Csaba, Szilvási Károly). Már a felütés a néző tűrőképességének határát súrolja. Vaksötét van, kellemetlenül éles, dühöngő, fémes zajban ülünk percekig. Majd csönd lesz, hosszú, méla, süket csönd, amikor a színtér közepén derengeni kezd. Heten állnak egy vezetéken lógó villanykörte fényköre alatt, mint valami titkos rend tagjai vagy fogadalomtevők - az előadás szereplői. Alig hallhatóan mormognak valamit. Először artikulálatlan hangokat, majd szótagokat, értelmes szavakat, végül már csak egyetlen mondatot skandálnak külön-külön és egyre hangosabban, szinte heccelik vele magukat, miközben felbomlik a kör, és mindenki a helyére megy. A mondat („Minden csak látszat, minden ember játszhat!") Eszterházy Péter Daisy című librettójából származik a többi szövegtöredékkel együtt. Ez a mottó, ettől visszhangzik az előadás, úgyszólván belénk sulykolják. Értelmezi, magyarázza, miközben zárójelezi is mindazt, ami a színpadon történik, hiszen a színház alaphelyzetére utal. Dóczy Péter érthetőn, de sokféleképpen torzítva deklamálja, dünnyögi, sipogja a létezés ambivalenciáját közvetítő, töredezett Eszterházy szöveget („A szeretet veszélyes és édes", „Csupa jég, csupa tűz"). Arcán fehér púder, szeme kifestve, száján rúzs. Egy korunkbeli Mephisto. Hol visszahúzódva, hol előtérbe tolva bomlasztja az egyénített férfitáncokban keresvén keresett közösségi élményt. Kaján mosollyá torzult apró magánszáma komoly színészi alakítás az előadás közepén. Azontúl szinte csak a nyitómondatot rebegi. Ugyanazt, amit a koreográfus is kimond a zárlatban - gesztusnyelven. Egy dübörgő hármastáncot követően a táncosok összekapaszkodva megindulnak a közönség felé. Feljön a fény, KGP meg unottan rálegyint az egészre - mint próba közben, ha elrontottak valamit. Majd eloldalognak az öltöző felé.

És talán épp azért, mert annyiféleképpen értésünkre adják, hogy minden, amit tesznek, fölösleges - van mit komolyan venni az előadásban. Kiváltképp azt, hogy a fragmentált mozgásanyag, a három férfi táncából összerakódó kép mintha egy régenvolt, és vissza sosem hozható közösségi eszmény, kollektív játék, valamifajta csapatban átélhető harmónia felé törne. KGP, Horváth és Szilvási mozdulatai mégha összehangoltnak tűnnek is, különálló, autonóm kísérletek egy-egy adott témára. Összeérnek, találkoznak, egybe és eggyé is olvadnak, de a sóvárgott édenbe nem lépnek be. Lehet, KGP utolsó legyintése ennek is szól.

Az attakok ritmusa hasonló. A táncosok a teljes mozdulatlanságból vagy lassú tempóból vezetik át egyéni játékukat egyfajta eksztatikus állapotba. Az előadás személyfüggő és szólisztikus. Amikor mindhárman ugyanazt a mozgássort járják, onnan is kivillan az egyéniségük. Ez itt nyereség, sőt követelmény. Szilvási megoldása a legtáncosabb tánc. Végig felszabadult és magabiztos, finoman trükközik, a mozgás szépségére, élvezeti értékére helyezi a hangsúlyt. Leginkább az ő stílusa húz vissza a folklórhoz. Horváth Csabánál a tánc sajátos feszültségforrás, egy békés „fegyver". Nem kell, hogy szép legyen - elég, ha fenyeget. Töprengő létbúvár ő, aki fájdalmas és filozofikus mozdulatokat szül. Játéka feszes, összpontosított, könnyűszerrel veszi a megerőltető tempót. KGP járja be talán a legnagyobb utat, amíg eljut az enervált, szoborszerű fázisoktól a csak rá jellemző gunyorosan rafinált játékstílusig. Ironikus tekintete igencsak elkel a darabban.

Ők hárman így, különbözőségükkel együtt jók. Mit jók, zseniálisak. Kiegészítik egymást, mint a hármasfonás szálai.

 

 

Ideiglenes cím

 

Jelmez: Kovács Emese

Fény: Kovács Gerzson Péter

Zene: Dresch Mihály

Koreográfus: Kovács Gerzson Péter

Előadók: Dóczy Péter, Horváth Csaba, Kovács Gerzson Péter, Szilvási Károly

Zenészek: Dresch Mihály, Lőrinszky Attila, Gerőly Tamás

 

Helyszín: Trafó

07. 12. 7. | Nyomtatás |