Körömtaps morál, dekára

Negyedik nap: Thealter - Szabad Színházak Nemzetközi Találkozója, 2008

Hogy mi a körömtaps, azt Balog Józseftől, a fesztivál igazgatójától tanultam meg. Ökölbe szorítod a két kezed, miközben magad előtt tartod, s egymáshoz képest kicsit elfordítod őket, úgy, hogy a jobb és a bal hüvelykujj körömfelületei kényelmesen feküdjenek egymáson. Most vehemenciától függően, vagy ellenkező irányba (azaz egyiket fel, másik lefelé) távolítod egymástól a kettőt, vagy csak a felsőt le fel emelgetve ütemes mozgásba kezdesz, akár csak, ha tapsolnál.
Szoboszlai Annamária | 08. 07. 27.
A csattogó hang erősebb, ha „több dekát”, gyengébb, ha kevesebb dekát vetsz be. Így jelezzük finoman véleményünket kérkedő vagy épp dicséretért kolduló társunknak, ha nem tetszett, ha utáltuk az előadást. – Kávét felhörpint, művészeti vezető elrohan.
Lassan indul a nap. Beköszönt az eső után a meleg. Várok még egy cseppet, hátha beindul a szakmai beszélgetés az egyetemistákkal, főiskolásokkal az Ekisfesztes előadásokról, de mivel a debreceni csapat, mely az első nap volt látható, már hazament, a holnapra (5. nap, vasárnap) kiírt veszprémi Feleselők Színpad pedig egyáltalán nem is érkezik meg, hirtelen nekem is jobb dolgom akad. Utóbb értesülök, hogy mégis belekezdett a jórészt a Radikális Szabadidő Színház tagjaiból álló, a JATE Klub kávéházában egybegyűlt érdeklődősereg a szakmai fórumba. – A szervezőknek érdemes lenne jövőre átláthatóbb keretet biztosítaniuk az előadások megtárgyalására, odébb ülve a capuccinós csészéktől – már ha tényleg komolyan gondolják, hogy egy ilyen kölcsönös meghallgatás és meghallgattatás mindenki számára építő lehet. Gondolok itt a metamorfózis témakörben kiírt esszépályázatra is, mivel felolvasásra ez esetben is csak egy alkalommal került sor, s az azt követő, a pályamunkák szakmai értékelésére szolgáló szakmai beszélgetés – szemtanúk elmondása szerint – a program koordinátorainak a saját esszéinek felolvasásába torkollott.

 

Ne csókolj meg, épp edzek! - Forrás: Maszk Egyesület


A spanyol Winged Cranes csoport irányítja újra a figyelmet a Thealter idei témájára, az átváltozásra. A társulatot 2007-ben azért hozták létre, hogy a japán bunraku bábtechnikát alkalmazva vizsgálja meg az identitáshoz, nemi identitáshoz kapcsolódó bizonytalanságokat, előítéleteket, s így a konvenciók és sztereotípiák lerombolásán dolgozzék. Ezért is érdemes lejegyezni az előadást ihlető Claude Cahun (iró, költő, fényképész) gondolatát a szexualitásról: „A homoszexualitásról alkotott véleményem pontosan megegyezik a heteroszexualitásról alkotott nézeteimmel. Minden az egyéntől és a körülményektől függ. A viselkedés szabadságában hiszek.”
A Ne csókolj meg, épp edzek! című darab nem kezd moralizálni. Főhőse egy kislány, egy gyerektestéhez képest felnőtt arcú kislány, aki anyukáját szólongatva, az üres szobában egy nyitott könyvet talál: „Immages de la femme”. Olvasni kezdi, milyen az elvárások diktálta ideális nő: a bokája karcsú, a mozdulatai hangsúlyozottan nőiesek. Teljesíteni akar. Édesanyja vörös, magas sarkú cipőibe, a „nőiségbe” bújik, csetlik-botlik a túlméretezett elvárások lábbelijében. Cérnavékony gyerekhangját nőisen búgóra mélyíti, s mint az első, tettüket provokációnak szánó feministák, óriás szivarral a szájában szónoklatba fog. Ledobja magáról szoknyáját, leveti blúzát, s a vékony, se nem nő, se nem férfi testet egy nyakkendő felvételével próbálja újradefiniálni, besorolni, önmaga számára kitölthetővé tenni.
Mikor Tom Jones Pussy Cat-jének zenéjére a báb táncba, mi több, repkedésbe kezd a fejünk felett, komolyan aggódom, hogy valami iszonyatos blődli kerekedik a végére ebből a metamorfózis-példázatból. Szerencsére a túlságosan hosszadalmasnak (s ezáltal üresnek, jelentés nélkülinek ható) cipős jelenetnél, valamint a báb mozgatóihoz intézett (nem is tudom: jópofizó?) kiszólásnál súlyosabb elrajzolás nem történik. Közben a közönség is arányt vét, idejekorán tapsba kezd, pedig még hátra van a határok teljes eltörlésének jelképes tette: a hajborotválás. Kopasz fej válik láthatóvá a jelképes tükörkeretben, az arcra farsangi maszk kerül, s fentről csillámpor pereg rá. A szándékoltan szimbolikus befejezés inkább magából az előadás dramaturgiai felépítményéből következő belső kényszer, mint a konvenciókat félresöpörni akaró radikális tett.

 

Lélektánc - Forrás: Maszk Egyesület


Ilyen radikális és minden álszentségtől mentes jó és értékes munka lehetne Bozsik Yvette Lélektánca is, melyben vakok, gyengénlátók, mozgássérültek és profi táncosok szerepelnek közös színpadi előadásban. A fellépők testi adottságainak különbségei miatt egyedülállónak tetsző, emiatt érdeklődést keltő darabot a koreográfus a társadalmi elfogadtatást célzó lepelbe csomagolta. (Az „egyedülállóságról” csak annyit, hogy az angol fizikai színház, a DV8 táncfilmjében, a The Cost of Living-ben látható egy hivatásos balerina és egy felsőtesttől lefelé csonk – értsd: nincsenek lábai – férfiszínész/táncos fergeteges duettje. A nézőnek az elképedt csodálaton túl ideje sem marad sajnálkozni. Egyszerűen két harmonikusan együtt mozgó, különbözőségükben is azonos Embert látunk, érthetetlen és felesleges moralizálás nélkül.)
Bozsik azonban felmutat, példáz, nagyít, s így épp az ellenkező hatást éri el: a különbözőség színpadi parádéját alkotja meg. Csak egyetlen jelenetet ragadok ki, ami talán érthetőbbé teszi a fanyalgásom: mintha cirkuszi tigriseknek készítenék elő a mutatványhoz a terepet, asztalokat pakol sorba, ha jól emlékszem, Vati Tamás az előadás csúcspontján. A rögtönzött kifutón egy gyengén látó fiú sétál végig. (Még dobpergést is hallani vélek, mint a nagy attrakciók előtt, de erre nem tennék esküt.) Aztán eltűnnek a már hátrahagyott asztalok, s ott áll a fiú, előttünk. Ha óvatlanul lép, leesik. Forogni kezd saját tengelye körül, felülről fénykorong világít le rá, miközben többi szereplőtársa a színpad hátsó fala előtt néma tanú-arccal ül, feszes szertartásossággal, s előre mered. (…) A testileg sérültek és a velük együtt mozgó, őket utánzó, görcsbe ránduló, furcsán kitekeredő karjaikat mintául vevő táncosok közös munkája önmagában hosszas ünneplésre késztethetne. De még körömtapsra sem futja.

 

Szivárványkígyó - Forrás: Maszk Egyesület
A sort a negyedik napon a Kapu Színháztól (Franciaország-Szerbia) Bicskei István előadói estje, a Szivárványkígyó zárja. A kiszáradt, élettelen fa tövében gubbasztó Bicskei egyszerre abszurd Godot-váró, egyszerre időből kilépett mindentudó Öregisten, aki fehér és fekete angyalával az oldalán küzdi, játssza végig a magyarság sajátos sorskalendáriumát, Kányádi Sándor, Tolnai Ottó, Domonkos István és Samuel Beckett szövegeit rendezve hosszan tekergő kígyótestté. A Nagy József JEL Színházából ismerős pantomimmel és abszurd-szimbolikus tárgyhasználattal (görögdinnye, bölcsőként s koporsóként egyszerre előttünk álló bádogteknő) karakteres játék kezd formálódni, de a minden áron való szövegmondás, közléskényszer miatt Bicskai meg-meglékeli a darabot, magyar-kesergősre formálja.
Aznap a Lélektánc könyvelhette el a legnagyobb sikert, a Lélektáncot előzte meg a 2008-as Thealter legnagyobb, a kitűzőfesztivál legkitűzőtlenebb, legtürelmetlenebb nézői tülekedése, elnyomva aligdekás körömtapsom. Máskor meg hiába mérek kilóval.

 

 

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK