Elmélázva, vakon

Boris, aki a volt Kossuth Zsuzsa Szakközépiskola nagy kapuján belépve fogad minket (a lépcsőfeljáró tövében álló székek, padok egyikén ülve), még nem Boris Bakal, a Bacači Sjenki rendezője. Később lesz azzá, mikor már a „kontroll szobában” töprengek Joseph K.-ként (illetve helyette). Az a Boris még csak valaki, aki nem beszél magyarul, s előbb az olasszal, majd az angollal próbálkozik, puhít, ráhangol, görcsöt old, előkezel. Akár ha egy orvosi rendelő várójában lennénk összezárva, s az orvos a tudtunkon kívül már hozzákezdett a több hónapig is elhúzható terápia előkészítéséhez. Szoktunk-e – merthogy ketten érkezünk -, tehát, szoktunk-e színházba, koncertre járni? – kérdi. Ismerünk-e táncosokat, színészeket? Biztos, hogy most nincs más dolgunk? Mert ő megérti, ha van. Menjünk el nyugodtan, vásároljunk, csörögjünk rá a szerelmünkre. Mindegy, mit csinálunk – ő örömmel falaz nekünk. Miért kellene itt üldögélnünk, ha közben legszívesebben valahol máshol lennénk? Vagy ha egyéb halaszhatatlan kötelességünk voltaképp elszólítana ettől a színházi mókázástól?

De ha már maradunk, kéri, adjunk neki egy autogramot, oda, a falra. Írhatunk álnevet is. És válasszunk egyet a táblán látható hat szám közül. El ne áruljuk, melyiket, csak válasszunk. Valami belső törvényszerűségnek engedelmeskedve, a magunk vagy rokonunk születésnapja alapján, numerológiai megfontolásból… Akárhogy... A „108”-cal a fejemben fészkelődöm a padon. Újabb „közönség” érkezik. Leülnek. S Boris gyanakvó figyelemtől övezve megint beszélgetni kezd. A ránk váró ismeretlen okozta nyugtalanság – érzem – levakarhatatlan mosolyt ragaszt a képemre. A többieké valahogy oldottabbnak tűnik.

 

Ex-position (Bacači Sjenki) - Forrás: Maszk Egyesület

A Bacači Sjenki 2002-ben alakult non-profit művészeti szervezet. Nem ellene megy a klasszikus értelemben vett színháznak, hanem egyszerűen új kereteket ad neki. A Thealteren Kafka A per című kisregényének alaphelyzetéből, elsősorban A törvény kapujában példázatából kiindulva állítja – egyenként – különös megpróbáltatások elé a „nézőket”.

Az általam választott számmal jelzett szobában egyedül maradok egy fiatal lánnyal. Beszélgetni kezd, a zenéről kérdez, aztán a látást teljesen megakadályozó szemüveg kerül a szememre, s már nincs más kapcsolatom a külvilággal, csak a lány hangja. Történetbe kezd egy hegedülni vágyó lányról, a tehetségében elbizonytalanító tanárokról, egy különös barátságról. – Miért épp ez? Előre írt szöveget súg, kiállt a fülembe? Teljesen mindegy, mit csinálok, hogyan reagálok, s hogy „bűnös vagyok-e”, mint Joseph K.? Vagy az elrendeltnek hitt helyzet alakítható, formálható? Rajtam is múlhat, hogy ebben a kiszolgáltatottságban, rekonstruált élet-modellben mi történik velem? Több ez, más ez, mint a színház? Színház ez? Vagy terápia, a közvetlen katarzisért? Én vagyok saját monodrámám színésze? Vagy báb vagyok a nekem játszó-mesélő kezében, aki mozgat, aki hegedűt s vonót ad a kezembe? Készségesen, bizalommal engedem el a saját akaratom. Jó ez? Tiltakoznom kellene? Minek? Hogyan?

 

Ex-position (Bacači Sjenki) - Forrás: Maszk Egyesület

A személyre szabott színházi „pszichotréning” utáni kóválygó, de mégis furcsán megdicsőült állapotomat a budapesti Radikális Szabadidő Színház előadása sem töri meg. A Brutus (író: Paul Foster) több, a javát szolgáló változáson ment át. Formanek Csaba, a rendező, sokat finomított az egyetemisták és főiskolások színházi találkozóján bemutatott első változaton. Mindez jóval letisztultabb (bár még hiányokkal küszködő), de összképében a korábbival összemérhetetlenül tudatosabb játékot eredményezett.

Már az estébe hajlik a Jászai monodráma, Menszátor Héresz Attilával a címszerepben. Elképesztő, magával ragadó játékával újabb megadásra kényszerít. Csak nem tiltakozni, csak engedni magam elvarázsolódni, becsapatni, elbűvölődni! Nem rágódni az egyenetlenségeken, nem rajtaütni egy-egy rosszul sikerült mondaton! Ehelyett képzeletben egységet teremteni, pótolni… vaknak lenni! Nyitott vagy csukott szemű vaksággal.

 

Jászai (Menszátor Hérész Attila) - Forrás: thealter.hu

 

Menszátor dívája saját emléktáblájába betonozottan áll a színpad fókuszpontjában. Cselédeivel ordít, a közönségnek játszik, kéjeleg, szerelmeiről mesél, arról hogy ő miért jó színésznő, arról hogy miért rossz, hogy milyen a színház, hogy mi hiányzik a színházból. Jászai falra rajzolt figurája (a dekoltázsból előlógó mellek, a fekete báli ruha, a lazán feltornyozott haj) egy élettelen maszk. Egy önmagában lélektelen, megközelíthetetlen, üres báb, sajátos „test-színpad”. Ebbe a maszkba, „színpadba” bújik be az aranyszínűre sminkelt Menszátor, innen vonja vissza magát, mint egy hol anyagi formát öltő, hol abból végképp kilépő lélek. Groteszk játékában ő nem Jászai, ő nem Menszátor, nem is a kettő tisztázatlan, s ebben a tisztázatlanságban még inkább elmosódó elegye. Mindez a maszk-sággal és az élő-séggel zsonglőrködő színház.

Ezzel a jó értelemben tömény színház-ízzel eltelve ültem a Klauzál téren két francia bábművész lány társaságában, mikor a „hullámzó” aszfalton felém sodródott a kanadai Les Sages Fous csapat barna mesebárkája. Performanszuk címe: Bizzarium: Aquarium. A két felfedező hajós, hátán búvárpalackkal, alászállni készül a tenger mélyére, ahol saját bárkájukkal egy az egyben megegyező hajóroncsra találnak. Tengeri élőlények kerülnek elő belőle, egy emberszemű, kis fehér rák, egy sellő, egymást üldöző óriás halak. Félelmetes-bizarr, mégis szép bábalakok, vízalatti-világ zenével aláfestve. Felettünk a csillagos ég, a sellő-báb farokuszonyával rápaskol az elöl ülők arcára, a ragadozó hal félelmetes szájával készül leharapni egy fejet, s az álmok gyakran logikátlan, zavaros cselekménymenetét követő mutatványosok, utcacirkuszi abszurd bohócok-búvárok egy gyöngyöt igyekeznek megszerezni.

 

Bizzarium: Aquarium (Les Sages Fous) - Forrás: Maszk Egyesület
Hazafelé úton a franciákkal beszélgetek. A darabot a legkevésbé sem látják ártatlannak. Az ember azt hiszi, mindenhova beszemtelenkedhet, az ő világán kívül eső világokba is, úgy tehet, mintha a sellőtől a gyöngyöt elvenni, őt és a rákot akváriumba zárni természetes lenne. Mintha ez része lehetne bármiféle mesének – mondja egyikük. És mégis: elbűvölődöm ettől a groteszk fél-igaz-ságtól, bűnösségtől. Vakon vagy nyitott szemmel.